A környék az ókor óta lakott, a késő bronzkortól kezdve találtak tömegesen leleteket a város területén, ami az Alföld első kultúráját, a Körös-kultúra népét jelzi. A vaskorban a szkíták, szarmaták, majd a kelták, utána a hunok hódították meg. A honfoglalás után több kisebb település állt a területen, ahol félnomád gazdálkodás zajlott. A honfoglalók legjelentősebb emléke a herpályi kolostor és ma is álló torony!

A honfoglalás után Berettyóújfalu mai helyén és határában 14-15 falu alakult ki, Herpály központtal. A települések első írásos említése a 13. században történik aVáradi Regestrumban. Berettyószentmárton vám- és pénzszedőhely, Mátyás király 1481-ben vásártartási jogot adományoz a településnek. Herpály falu egy 1418-ban keletkezett birtokmegosztó oklevél szerint négy utcával bírt. A faluban három kocsma volt: az egyik vendégszobával rendelkezett, a másik kettőhöz pince tartozott. A falu becsült létszáma nem haladta meg a háromszáz főt. A jelentőségét növelte a 12. században épített háromhajós nyugati toronypárral felépült román stílusú kolostor. A falu és a kolostor két ízben pusztult el. Az épület sorsáról a tatárjárást követően nem maradt fenn írásos emlék, de a 19. század első felében a falak magassága még 8-12 méter volt. Mind a két tornya állt egészen addig, míg a helyi földbirtokos az életveszélyessé váló északi tornyot el nem bontatta. A téglákat felajánlotta a református templom orgonaalapjának felépítésére. Herpály siralmas krónikája 1658-ban kezdődött, amikor a törökök oldalán harcoló krími tatárok felégették a Berettyó-völgyet, de ha nem is pusztultak el teljesen ezek a települések, az 1660-as Szejdi-dúlás végképp elűzi az itt lakókat. Berettyóújfalu 1608. május 23-án Báthory Gábor fejedelemtől nyer hajdúkiváltságot, de ezt a privilégiumát a század végére elveszíti. A herpályi toronyromot a helybeliek csonkatoronyként emlegetik. A déli torony 1854 óta magányosan mered az égre. Az 1870-es-1980-as évek régészeti feltárásai során részben sikerült rekonstruálni az alapokat, ezek a toronnyal együtt ma is megtekinthetők.

A 19. század közepén elkezdődik a Berettyó szabályozása, jelentősen megváltozik a táj arculata: megszűnik a régi „vízi világ”, lassan visszahúzódik a mocsár, a Sárrét. 1858-ban átadják a Püspökladány-Nagyvárad vasútvonalat, ez további lendületet ad a gazdaság fejlődésének. Az első világháborút követően Berettyóújfalu lesz Csonka-Bihar vármegye székhelye. Faluváros, ahogy a helyi irodalmi élet kiemelkedő alakja, Nadányi Zoltán költő nevezi. „Ez a falu várost evett”: új megyeháza, polgári iskola, kórház, leventeház, tisztviselőtelep épül az 1920-as években. A település 1920–1940 és 1945–1950 között Bihar vármegye székhelye volt, mivel a trianoni békeszerződés alapján Nagyvárad Romániához került. A városi rangját 1978-ban kapta ismét vissza. Vonzáskörzete ma is nagy, fontos gazdasági és kulturális centrum. Öt középiskolája miatt igazi diákváros, területi kórháza pedig jelentős egészségügyi központ. Féltett műemléke a herpályi Csonkatorony, a kuriózum, az 1817-ben újjáépített református templom orgonája, amelyen egykor Liszt Ferenc is játszott.

Az 1950-es megyerendezés során Bihar megye beolvadt az ekkor létrehozott Hajdú-Bihar megyébe, ezzel Berettyóújfalu megyeszékhely szerepe is megszűnt. 1970-ben hozzácsatolták a Berettyó másik oldalán lévő Berettyószentmártont, és 1978-ban városi rangot kapott.

***

Város története: forrás www.berettyoujfalu.hu

 

A bihari kistérség központja, Csonka Bihar vármegye egykori székhelye névadó folyója, a Berettyó partján, a jelenlegi magyar-román határtól 25 km-re, a 42-es és a 47-es főút mentén fekszik.

            Az őskor ideje alatt nem tekinthetjük a mai Berettyóújfalut tájközpontnak – hiszen azzá csak az újabbkori történeti fejlődés nyomán vált -, de az Ér és a Berettyó szövevényes vízrendszere mindig biztosította a kapcsolatteremtés lehetőségét a kultúrák, a népcsoportok között és egységes színezetet adott az itt élők hagyatékának. E vízrendszer neve Nagysárrét, vagy másképpen a Berettyó Sárrétje. A sűrűn kanyargó, gyűrűző vízivilág szárazulatain az évezredek során fejlett mezőgazdasági kultúra, komplex ártéri gazdálkodás alakult ki.

            A honfoglalás után Berettyóújfalu mai helyén és határában 14-15 falu alakult ki, melynek központja Herpály volt. E települések első írásos említése a XIII. századból való, a Váradi Regestrumban található. Szilárd nyomaként ma is áll az a csonka torony, mely az egykori herpályi monostortemplom fennálló maradéka. Ma városunk kiemelkedő műemléke. Jeles műemlékeink még az 1817-ben épült református templom, külső falán Liszt Ferenc portrédomborműves emléktáblájával, mely azt a tényt hirdeti, hogy a templom orgonája egykor a híres zeneszerző hangszere volt. Legújabb műemlékünk az egykor itt élt és gazdag polgári kultúrát hátrahagyó zsidóság központi épülete, a zsinagóga, mely várja megújulását, hogy új szereppel, de ismét a köz szolgálatába állhasson.

            Városunk „másik fele”, Berettyószentmárton már elég korán jelentős település, vám- és pénzszedőhely volt, Mátyás király 1481-ben vásártartási jogot is adományozott neki.

            Berettyóújfalu történetének egyik legjelentősebb dátuma 1608. május 23-a. Ekkor bukkan fel először a Nadányi család neve, Báthory Gábor erdélyi fejedelem e napon kelt kiváltságlevelében Nadányi Gergelynek, továbbá a hadnagysága alatt álló és harcoló száz hajdú katonának adományozta azon birtokokat, melyek „Bihar vármegyében lévő újfalu és Sz. Kozma birtokon vannak”, s melyek valamikor „néhai nemzetes Horváth Mihályé” voltak, de halálával és magjának kipusztulásával” a fejedelemre szállottak. Ez a tény is indokolta, hogy városunk képviselő-testülete bő tíz évvel ezelőtt éppen e napot nyilvánította a Város Napjává. A hajdúk nevének hallatán sokan csupán Bocskai katonanépét értik, pedig az őt követő erdélyi fejedelmek is adtak kiváltságokat nekik. Báthory Gáboron kívül Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek köszönhetik az úgynevezett „kishajdú”-városok, hogy lakóik kikerültek a jobbágyi alávetettségből. Az a tény, hogy ezen eseménynek negyedik centenáriumát ünnepeljük idén indokolja, hogy bővebben szóljunk a hajdúkról. A XV. század második felében Magyarországról a nyugati városok piacaira kerülő szarvasmarhák kihajtásához nagy létszámú, erre szakosodott, fegyverforgatáshoz is értő pásztorréteg jött létre, amelyet történeti forrásaink első ízben a Dózsa-féle parasztfelkelés kapcsán emlegetnek. A mohácsi vész után ez a fegyveres pásztorréteg hamarosan egyértelműen katonaelemmé alakult, létszáma a XVI. században felduzzadt, eleinte a Délvidék menekülő lakosságának soraiból, majd a század második felében egyre inkább szűkebb környékünk, a Partium népességéből. A XVI. század végén kitörő nagy törökellenes háború, a tizenötéves háború során létszámuk jelentősen megnőtt, s katonailag legértékesebb részük rendszeres foglalkoztatást talált a királyi Magyarország hadseregének soraiban – ők voltak az úgynevezett királyi hajdúk -, más részüket csak időnként fogadták zsoldba – ők voltak a szabad hajdúk. Katonailag legfontosabb szerepüket a Bocskai-szabadságharc idején játszották, hogy aztán évtizedeken keresztül jelentős katonai erőt képviseljenek. A hajdúkapitányok a következő idnoklással állottak a szabadságharc ügye mellé: „Az mi hitlevelünket attuk az nagyságos Bocskay Istvánnak, körösztinsignek s az mi Országunknak s ides Hazánknak legh fő képpen az egy Igaz Hitnek meg oltalmazására… – hogi együtt élnénk s halnánk.” Bocskai szerint is azzal az indoklással álltak mellé, hogy a „maguk nemzetinek hóhéri” nem akartak lenni. Magatartásuk tehát alapvetően különbözött a délszláv világ kóborló, rabló fegyvereseiétől, de különbözött a nyugati zsoldosseregek hazát nem ismerő katonai fegyelmétől is. Katonai létformájukból adódóan időnként a magyar társadalom számára is veszélyt jelentettek, s ezért már Bocskai szabadságharca előtt felvetődött letelepítésük terve. A győztes küzdelem után ez a terv olyan formában valósult meg, hogy a nagy fejedelem a nekik adományozott földbirtokok mellett nemesi szabadságjogokkal is felruházta őket, ezzel mintegy elismerve és jutalmazva a hadjáratban játszott kiemelkedő szerepüket. Mindezzel a mintegy harmincezerre tehető hajdúság problémája nem oldódott meg, sőt, amikor Bocskai 1606. december 29-én elhunyt, jelentős politikai erők törekedtek a már kiadott kiváltságok megsemmisítésére. „Meghalt Bocskay és füstbe ment minden donatioja mind az hajdúsággal egyetemben” – hangoztatták a vármegyei nemesség képviselői. A kialakult helyzet nemcsak a további telepítéseket tette lehetetlenné, hanem a már kiadottakat is kétségbe vonta. Mindez egy sor társadalmi és külpolitikai problémával együtt a második hajdúfelkelésnek nevezett mozgalmat váltotta ki, amely végül akkor nyert tárgyalásos úton megoldást, amikor annak élére a fiatal és energikus Báthory Gábor állt. Hajdúfegyveresei segítségével hamarosan Erdély fejedelme lett, amelynek fejében viszont több követelést magára vállalt, így azt is, hogy a letelepített hajdúvitézeket „Váradtók fogva Ecsedig” letelepíti, mégpedig oly módon, hogy nekik „nemzetségről nemzetségre állandó és szabadságos hely adassék, hogy az mikor az szükség kívánja, hamarsággal az ország szükségére” lehessenek. Így kapta meg Nadányi és száz hajdúja is Újfalu és Szent Kozma birtokokat. Maga Nadányi (vagy Ladányi) Gergely nagy múltú, Körösladányból származó középnemesi család tagja volt, aki már 1604-ben felbukkant a hajdúmozgalom vezetői között, s így 1607-ben az erdélyi Forrófalvát megkapta adományként. Politikai pályája Báthory Gábor fejedelemsége idején érte el csúcspontját, számos adományt nyerve, s a politikai élet legmagasabb szintjére emelkedve. Veszte is ez lett, belekeveredve a Báthory-gyilkosságba, tragikus véget ért. A Nadányi-leszármazottak azonban – mint tudjuk – egészen a XX. századig jelentős szerepet töltöttek be a város közéletében.

            Jelentős fordulat akkor állt be a berettyóújfalui és a bihari hajdúk életében, amikor 1660-ban a törökök elfoglalták Váradot. A török portyák, a rablóbandák pusztításai, a sarcolások igen megnehezítették az itt élők helyzetét. Sok település véglegesen vagy időlegesen elnéptelenedett, a térség a bujdosók, majd a kuruc mozgalom egyik bölcsője, fellegvára lett. 1691-92-ben Váradot visszafoglalták a császári hadak, Thököly Imre fejedelem és kurucai végnapjaikat járták, Bihar egésze a császári hadak kezére került, közben megkezdődött a nemesi vármegye formális újjászervezése és elkezdtek visszatelepülni az elnéptelenedett teleülések lakói is. Várad ugyan felszabadult, de a török portyázók a még török Gyulára támaszkodva többször is pusztítottak a területen. Így például 1693-ban egészen Debrecenig. Az egykori krónikás ének szerint a tatár és török hadak miután átkeltek a Berettyón, nagy pusztítást végeztek „Ujfalu határán”, ahol minden pusztán maradt. A török világnak ez volt az utolsó megpróbáltatása Berettyóújfalu népe számára. Bár Újfalu megőrizhette mezővárosi jogállását, az itteni és a bihari hajdúk számára hamarosan véget értek korábbi kiváltságaik. Mivel kiváltságaikat a bécsi udvar sohasem ismerte el, miután 1702-ben az Lipót császár Eszerházy Pál nádornak Berettyóújfalut és a bihari kishajdú-városok többségét elmaradt nádori fizetése fejében elzálogosította, teljesen elveszítették az addigi kiváltságokat. Sokáig pereskedtek jogállásukért, de eredménytelenül. Mindent összevetve azonban megállapítható, hogy az 1608. május 23-án történt kiváltságolás olyan jelentőségűnek bizonyult, amely évszázadokon keresztül befolyásolta, meghatározta a helyi közösség történelmi tudatát. Berettyóújfalu kiemelkedett a közönséges jobbágyfalvak sorából,  széles körű önrendelkezést építhetett ki. Az egykori kiváltságolt helyzet tudata a lakosságban valamilyen formában megmaradt, összeolvadva Bihar sajátos önérzetével, s ezen belül is azzal, hogy Berettyóújfalu a bihari térség sajátos értékeket hordozó, külön személyiségi jegyekkel rendelkező települése. Megmutatkozott mindez a későbbi szabadságmozgalmakban,  Rákóczi szabadságharcában, vagy 1848-49-ben vállalt áldozataiban is.

            A vidék és a város arculatának, gazdálkodásánák, így teljes életének megváltozásához a következő jelentős lépés a Berettyó és a Körösök vízrenszerének szabályozása volt. Megszűnt a korábbi vízivilág, intenzív földművelő gazdálkodás alakult ki és elkezdődött egy nagyarányú infrastruktúra kiépítse. 1858-ban adták át a Püspökladány-Nagyvárad vasútvonalat, melynek egyik fontos állomása lett Berettyóújfalu, és ez további lendületet adott a város fejlődésének. 1874-75-ben új, emeletes városháza épült.

            A Trianont követő időszak igen kettős a város életében. A mind közigazgatásilag, mind gazdaságilag, mind pedig lelkileg megtört csonka országban három nagyközséget léptettek elő megyeszékhellyé – köztük Berettyóújfalu ezt a címet huszonöt éven keresztül birtokolhatta Várad visszatértéig. Nagy feladat hárult az új megyeszékhelyekre. A „faluvárost”, ahogy Nadányi Zoltán nevezte Berettyóújfalut, csak ideiglenes központnak tekintették, de a település vezetői éltek a történelem adta helyzettel és a vármegye „ideköltözésével” lendületes fejlesztés kezdődött. Ehhez az időszakhoz kötődik a postapalota, a leventeház, a tisztviselőtelep, a kórház, a polgári fiúiskola, a református elemi népiskola és természetesen maga a vármegyeháza felépítése. Dr. Fráter László alispán kezdeményezésére lett állandósítva a téli gazdasági iskola, és még vármegyei levéltár is alakult – éppen Nadányi vezetésével -, de a kettősség itt is megmutatkozott, hiszen a vármegyei levéltár minden irata Váradon rekedt. A gazdasági és az infrastrukturális fejlődés mellett a korábban „kis Párizs”-nak számító Nagyváradról idetelepült vármegyei urak, az Erdély és Partium egészéből idemenekült értelmiségiek, művészek, mesterek és kereskedők révén igazán pezsgő szellemi és kereskedelmi élet alakult ki, ami végig jellemezte az említett 25 évet, és áldásos hatásának nyomait a mai napig érezhetjük. Várad visszatérte megint csak kettős volt városunk számára. Visszakapta természetes részeit és szákhelyét a vármegye, Berettyóújfalu azonban elcsendesedett. Ez az állapot annyiban módosult, hogy amikor a II. világháborút követően a vármegye „véglegesen” csonkává vált, 1950 januárjában a Minisztertanács rendelete értelmében a csonka vármegyét tovább darabolták: Sarkad és térsége Békés, a megye északi része pedig „Újiráztól Bagamérig, Csökmőtől Sárándig” Hajdú megyével egyesült – véglegesen március 16-án. Berettyóújfalu a mai napig igyekszik megőrizni központi szerepét a maradék bihari térségben, és nem is sikertelenül. Területi kórháza, középiskolái, szolgáltatói mindenképpen e szerepét erősítik. A város – akkor még nagyközség – 1970-ben egyesült a már említett Berettyószentmártonnal, majd 1979-ben már együttesen emelkedhettek városi rangra – így a Berettyó, ami addig elválasztotta a két települést, ma már minden értelemben összeköt.

            A város főterén, a református templom kertjében áll Kovács Ferenc I. világháborús emlékműve. A kórházban találhatók Haranghy Jenő színes mozaikjai. A művészettörténész szerint az 1928 körül készített művek Haranghy divatos, közkedvelt alkotásai voltak, amelyeket elvetve a mozaikkészítés hagyományait, üvegablakra emlékeztető kontúrozással készített. A Városi Strandfürdő és Uszoda bejáratánál látható városunk szobrászművésze, Kurucz Imre Napbanéző című, egészalakos szobra. Az ő tervei alapján és közreműködésével állították fel újra az Ezredéves emlékművet, és a „megyeszékhely” Országzászlóját, melyen olvasható a bihariak jelmondata: „Él Bihar, élteti szent hite”. Jelentősek a városban fellelhető portrédomborművei is: Szabó Pál, Szabó Ferenc, Kabos Endre és Nadányi Zoltán. A felsorolt hírességeken kívül a településhez kötődik még: Szondy István, Bujdosó Imre, Veress Győző, Konrád György, Makk Károly, Salamon Béla és Jelenits István is. Birizdó Gabriella márvány- és zománcmuráliája fogadja a városunkba vonattal érkezőket a vasútállomás várótermében, és tavaly óta az ő műve díszíti a városháza előterének falát is. A régi postapark helyén Szerelempark készült ugyancsak az ő tervei alapján. A Bessenyei-lakótelep játszótéri plasztikája ifj. Szabó István Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása,a József Attila-lakótelep előtt álló díszkút pedig Gáti Gábor és Szabó Márton közös műve. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában érdemes megtekinteni Topor András pannóját, és az épület előtt a névadó alkotását, Buza Bernát alkotását. A szobor párja Mikes Kelement ábrázolja a Bajcsy-Zsilinszky utcán. Szintén a városházán, az első emelet falán láthatjuk Gombos Ferenc fotóművész állandó kiállítását, mely a város panoráját, épületeit és hangulatait tárja elénk. Városképeiből impozáns album is készült.

            Évek óta öregbíti városunk jó hírnevét az Ifjúsági Fúvószenekar. Másik országosan elismert művészcsoportunk a Bihar Néptáncegyüttes. A városban élő és alkotó képzőművészek: Kárpáti Gusztáv festőművész, Nagy Sándor festőművész, Tóth Sándor festőművész és L. Ritoók Nóra grafikusművész. Az ő munkáik is díszítik középületeinket, intézményeinket.

            A Bihari Múzeum A táj és az ember – Herpálytól a faluvárosig című állandó kiállítása várja azokat az érdeklődőket, akik teljes képet szeretnének kapni a térség múltjáról. Az első terem a régészeté: az újkőkori herpályi kultúrát mutatja be, a második a régi vízivilágot tárja elénk szemléletes módon, a harmadik a letűnt paraszti világ, azon belül is a lányok és asszonyok mindennapi munkáját, életmódját szemlélteti. A folyosón a gazdag irodalmi hagyományokból kaphatunk rövid áttekintést. Az ötödik terem anyaga a város két világháború közötti közéletének két jeles családját, a Tardyakat és a Liszteseket mutatja be, a hatodik terem a megyeszékhellyel, annak közéletével foglalkozik. A galérián az elmúlt 500 év katonai viseleteit, fegyverzetét szemléltetik ólomkatona-figurákon, arasznyi maketteken és akvarelleken. A földszinten, a Sinka István Városi Könyvtárban Kürthy Sándor festményeiben gyönyörködhetünk.

            A Bihari Népművészeti Egyesület fogja össze a Biharban alkotó népművészeket, népi iparművészeket és kézműveseket. Az egyesület kiállításokat, konferenciákat, országos pályázatokat, alkotótáborokat szervez.

            A kultúra másik nagy fellegvárát, a Nadányi Zoltán Művelődési Központot az egykori leventeházban találjuk. Az általános közművelődési munkán túl ápolja a határon túli, elsősorban bihari és nagyváradi kapcsolatokat, kortárs művészek kiállításaival, művészek, előadók szerepeltetésével, a Nagyváraddal közösen rendezett magyar kultúra napjával fontos missziót vállalt és vállal mind a mai napig.

            Rendszeresen megrendezésre kerülő nagyrendezvények továbbá a Város napja, a Költészet napja, a Morotva-nap, a Zenés Nyári Esték, a Szent István-napi rendezvények, a Bihari Számadó Napok, a Versenyautó Kiállítás és Rali Bemutató.

            A strand és uszoda meleg vizének gyógyító hatását nemcsak a tapasztalat, hanem hivatalos mérések is igazolták. A szolgáltatások nagy száma egyre több látogatót vonz. Emellett több panzió és fizető vendéghely is várja az idelátogatókat, s mivel sok érdekesség található szerte Biharban, érdemes hosszabb időt is eltölteni a térség fővárosában.

 

 

A város aranykora 

A Trianont követõ csonka országban három nagyközséget (Berettyóújfalut, Mátészalkát, Szikszót) megyeszékhellyé léptettek elõ. Nagy feladat hárult rájuk. A faluváros (amelyen túl – Sinka szavai szerint – eltûnnek az õssupák) ennek a kihívásnak igyekezett is megfelelni. Igaz, csak ideiglenes központnak tekintették. Erre emlékeztetett mindenkit – 1933-tól – a félig felhúzott trikolor az országzászló rúdján a faluváros szívében. A város vezetõi éltek a történelem adta lehetõséggel, és soha nem látható fejlesztésbe kezdtek. A századfordulóig a templomokon kívül az 1874/75-ben épült községháza volt az egyetlen többszintes épület Berettyóújfaluban. 1922-ben – Baranyi András alispánsága alatt – megkezdõdött a meglévõ utak helyreállítása, a vármegyeháza és a honvédlaktanya felépítése, illetve befejezése, és a herpályi Tisztviselõtelep felépítése. Dr. Fráter László elnöklete alatt egy bizottság beruházási programot dolgozott ki, és 1926-ban sikerült egy nagyobb összegû hosszú lejáratú kölcsönt szerezni a tervek megvalósítására. Megépült az önálló központi villamosáram-fejlesztõ telep, az elsõ leventeház, amelynek felavatásán Horthy Miklós kormányzó is jelen volt. Mintaszerû közkórház létesült, és átadták a háromalakos Tisza Kálmán-szobrot. Méltán írja Nadányi Zoltán a Faluváros címû versében:

 

 „Ez a falu várost evett,

egyszerre kapta be. Hohó,

megjárja az, aki mohó.

(…)

Mi mindent nyelt a kis mohó!

Aszfaltot, aztán nagy csomó

lámpát, polgármesteri széket,

napilapot, vízvezetéket,

ércszobrokat, egymást elõzõ

autókat, rangos urakat.

Csuda, hogy torkán nem akadt.”

Ehhez az idõszakhoz fûzõdik a postapalota, a polgári fiúiskola és a református egyház központi iskolájának felépítése. Dr. Fráter László alispán kezdeményezésére lett állandósítva a téli gazdasági iskola.Még levéltár is került:

 

„Lett Biharban a levélnek tára.

Mondták nekem: te tárnoka legyél!

Így lett a tágas tárban tárnok is.

Ám üresek a polcok, nincs levél.”

 

Az iratokat sokáig nélkülözõ levéltáros írta ezt a rigmust, a mindig szerelmes Nadányi Zoltán, aki a falubeliek elmondása szerint meztelen fürdött a Berettyóban, és ruha nélkül napozott a kertben. A költõ imádta a napot, és a puritán kálvinisták megrökönyödésére még kocogott is. 1926-1940-ig élt afaluvárosban. Piripócsi versciklusával egy kisvárosi arcképcsarnokot örökített meg. A sokoldalú ember valóban fogász volt, ahogy a versben szerepel, Kis Antalnak hívták. Sokat tett a város sportjáért, és nótáit füzetben is megjelentette. A halhatatlan Tardy Györgyöt, a helyi nagybirtokost figurázza ki, aki a vers szerint, azt kérte a birtokából kiszakított új út fejében, hogy az utcát róla nevezzék el:

 

 „Most már utcája van neki.

Leveleit, mondják az ádáz

rossznyelvek, így címezteti:

saját sugárút és saját ház.

Magam is láttam: ott pöfékel

és élvezi diadalát,

saját házból saját szemével

a saját utcájára lát.”

Tardy Gyuri bácsi úgy tartotta – és ezt a véleményét én is osztom -, hogy Berettyóújfalu a világ közepe. Szerette szülõfaluját, sokat is tett érte. Mondta is egyszer a közelben lakó Nadányinak:

„Aki engem egyszer meg akar bántani, csak a falumat becsmérelje. Mondtam is egyszer valakinek, nem tudom már kinek, megmondtam neki barátom, nem bántam, ha meg is sértõdik, tudod, mit mondtam? Azt mondtam, ki a fene hívott téged ide?”  

Nadányi ebben az írásában (A világ közepe) részletesen foglalkozik a falu és a város fogalmával. Azt taglalja, hogy ne csodálkozzunk, ha ugyanaz az ember egyik nap a faluba, másik nap pedig a   városba iparkodik:

„…az illetõ nagyon is következetes volt, mikor azt mondta, hogy a városba megy, holott tegnap még a faluba ment. (…) Tegnap egyik barátját látogatta meg az illetõ a Rudolf-téren, ma pedig a Nagy Sándor fûszerüzletébe igyekezett. (…) Berettyóújfaluban a falu is, a város is megvan, csakhogy nem összekeverve, hanem külön-külön. Egy kis része város, a többi falu. Itt a rejtély kulcsa.”

A berettyóújfalui járás zsidóságának legnagyobb része városunkban élt, vendéglõsök, cipészek csizmadiák és szabók, kereskedõk voltak, elsõsorban a városban laktak. Berettyóújfaluban tíz évvel Trianon után 9118 lelket számláltak. Vallás szerint 632 (7%) római katolikus, 7154 (78%) református, 963 (11%) izraelita és 369 (4%) egyéb. 1884. szeptember 7-én Berettyóújfaluban született Militzer Júlia, aki a holnaposok egyetlen költõnõjeként vált ismerté Miklós Jutka néven.

Nem sokáig csücsült a Parnasszuson: elmondása szerint, az amerikai életforma megölte benne a költõt. Bakó Endre úgy véli, az ígéretes tehetség fiatal korában Berettyóújfalut vallotta hazájának:

 

„Te föld, hol gyermekálmaim átéltem!

                                     Te! – kit imádok forrón igazán!

                                     Te vagy az én hazám!…”

 

Salamon Béla, a nagy nevettetõ így emlékszik vissza az újfalui gyermekkorra:„Még egészen fiatal voltam, amikor a szüleim beírattak az iskolába Berettyóújfalun. Szorgalmas gyerek voltam. Nyolc év alatt lerohantam a hat elemit. Már nem emlékszem pontosan, miért tartott ilyen sokáig a hat elemi. Azt hiszem azért, mert túl lelkiismeretes voltam, de az is lehet, hogy voltak jó barátaim, akinek a kedvéért egy-egy osztályban több idõt töltöttem a kelleténél.”

Konrád György a lexikonok szerint Debrecenben született 1933-ban. Ez igaz is, de a szülõi ház, mint az elsõ emeletes polgárház meghatározó épülete még ma is a város fõutcájának. Mostani tulajdonosa igencsak elhanyagolta kívül és belül egyaránt, akár csak az egykori zsinagógát, amely most vasraktárként üzemel. Konrád György elõször a Kerti mulatság címû könyvében foglalkozik a gyermekkor és ifjúkor emlékeivel, amely városunkhoz köti. Ezek a történetek újra életre kelnek az Elutazás és hazatérés címû önéletrajzi regényében:„Magyarországtól elcsatolták Erdélyt s vele Nagyváradot, a megyeszékhelyt is (a családom zömével, magyarul beszélõ zsidó polgárokkal együtt), a maradék Bihar megyének pedig Berettyóújfalu lett a székhelye. Ide jött vásárolni mindenki a távolabbi falvakból is a csütörtöki hetivásárra. Azon a napon korán reggel megindultak a szekerek, szóltak a lovak nyakára kötött csengõk, télen a szekereket szántalpra tették. A zárt ablakon át is benyomult a gyerekszobába a lovak patadobaja, nyihogása, a szekerek zörgése, és a marhabõgés.

        Apám vasáruboltja tele volt, a vevõk nemcsak kérték az árut, de alkudoztak is, hangosan kedélyeskedtek, és ugyanígy tréfálkoztak a segédek, akik a legtöbb vevõt ismerték. Mari néném és János bátyám erre is meg tudott felelni. Apám segédei, inasai mind õnála kezdték, mind az õ nevelése volt tizenhárom éves koruk óta. Az olajos padlót még nyitás elõtt felseperték és nyolcasokkal fellocsolták. A személyzet kék köpenyben, a könyvelõ fekete lüszterkabátban, apám sötétszürke öltönyben. Vas és faforgács szaga jött elibém, aztán a kocsikenõcsé a szekértengelyekrõl, meg a vadászfegyvereket begöngyölõ zsíros papíroké. Behunyt szemmel, csak szimatolva meg tudtam volna különböztetni a szeget a dróttól. A boltban emberszag, csizmaszag, és egy széken elfogyasztott tízóraié: kenyér, szalonna, hagymakatonák csusszantak a bicskapengérõl a bajusz alá.

        Üveges Lajos egyszerre három vevõvel foglalkozik, ide is, oda is vet egy kedvességet, biztatást, tõlem is van ideje megkérdezni, hogyan ityeg a fityeg. Nagy biztonsággal mondja, hogy mi kell még a szekérvasaláshoz, nincsen olyan iparos Berettyóújfaluban, akinek a mesterségéhez Üveges Lajos ne értene. Figyeld csak meg, hogy csinálják, adja nekem élettanácsként. Figyelem, hogy sodor fél kézzel cigarettát, hogy ácsol nekem bíbikát, hogy szerel biciklit, csináljam magam is így. Figyeljem, hogy beszél az öreg parasztokkal úgy, hogy azok megkapják a tiszteletet és a tréfát.”

„Ha csak ezt a nevet leírom – olvassuk Adler/Ács Józsefrõl Konrád regényében -, képek rajzanak egy kis könyv- és papírboltról, amely mögött nyomdagép zakatolt, amellõl jött elõ néha olajos kézzel Jóska bácsi, mindig oly tréfás kedvesen, hogy a vásárló gyerek szíve megmelegedett…” A Komádi és Vidéke már az õ nyomdájában jelenik meg a községháza épületében, és itt lát napvilágot a Kelet Népe elsõ öt száma is 1935/36-ban. A folyóirat Móricz Zsigmond fõszerkesztésével késõbb a népi irodalom legjelentõsebb orgánuma lett. Szabó Pál így emlékezett halottnak hitt barátjára 1961-ben: „Kicsi kis nyomdája volt Berettyóújfaluban, amely egy üzletház pincéje fölött volt, s négy lépcsõn kellett felmenni az utcáról a nyomdába. Amelyben persze alig volt két vagy három kéziszedõ asztal s talán megint csak két kis nyomdagép. És hát persze Jóska volt a »fõnyomdász« tán egy embere volt még…” A bihari író egy névazonosság miatt írta ezeket a sorokat, amit aztán egy baráti levél kíséretében el is küldött Adler/Ács Józsefnek, aki már akkor különbözõ nyomdákban dolgozott, mint lektor a fõvárosban. A tévedésbõl költött nekrológot teljes terjedelmében az Alföld 1976. decemberi száma közölte elõször. Adler/Ács József 1979-ben halt meg Budapesten. Halálának 20. évfordulójára a Tónus Bt. Kiadó Berettyóúfalu híres nyomdája címmel jelentett meg kiadványt a Bihari Füzetek sorozatban. Ötven évvel a lapalapítását követõen – 1985. október 25-én – kiállítással és tudományos üléssel emlékeztek meg a Kelet Népérõl.

Dr. Barcsay Lászlónak, aki magyar királyi járásbíró, a berettyóújfalui járásbíróság elnöke, majd napszámos, zenetanár és ügyvéd volt, visszaemlékezéseit a mérnök fia, ifj. dr. Barcsay László felvette, leírta, jegyzetekkel és mellékletekkel ellátta, kötetekbe gyûjtötte, amelyek megtalálhatók a város múzeumában. Néhány érdekességet ezekbõl is szemezgettem. Innen tudtam meg, hogy Újhelyi István újfalui földbirtokos, amatõr ornitológus ejtette el a balkáni gerle elsõ példányát hazánkban 1932-ben, ezzel bizonyítva az azóta elterjedt madárfaj magyarországi migrációját. A római katolikus elemi iskolába járt Jelenits István, dr. Jelenits István vármegyei árvaszéki ülnök fia a Tisztviselõteleprõl, aki 1985-1995 között a piarista rend magyarországi tartományfõnöke lett. Makk Kálmán filmszínház-tulajdonos 1920-ban nyert moziengedélyt Berettyóújfaluban, és 1927-ben építtette a 350 férõhelyes Apolló mozit. A jellegzetes épületet a Szent István tér meghatározó építményét a szocialista átalakítás elcsúfította, kényelmes székeit, hangulatos erkélyét kicserélte, illetve megszûntette. A mozitulajdonos fiából neves filmrendezõ lett, és a város 2002-ben Makk Károlyt díszpolgárának választotta. A XX. század húszas, harmincas évei jelentették a megyeszékhely fénykorát. Nem térek itt ki a fellendülõ sportéletre, a BUSE-Turul meccsek hangulatára, a kulturális élet mindennapjaira, de három eseményre felhívnám a figyelmet: 1933-ban Nadányi Zoltán és Szabó Pál közös szerzõi esten mutatkozott be, 1935 januárjában pedig Kosztolányi Dezsõ látogatott el városunkba a levéltáros-költõnk hosszas unszolására. 1936 novemberében Kabos Endre és Rajczy-Rasztovich olimpiai bajnokok tiszteletére vívóakadémiát rendezett a Bihari Tenisz és Vívó Club Berettyóújfaluban. Ekkor ültette el Kabos Endre a berlini olimpiáról hazahozott tölgyet a községháza elõtti parkban. 1989-ben a berettyóújfalui születésû Bujdosó Imre, a szöuli olimpián aranyérmes kardcsapat tagja is folytatta a nemes hagyományt. Néhány évvel késõbb a Sportliget avatásakor Szondy István olimpikon is hazalátogatott. Nem sok emléke lehetett szülõfalujáról, ugyanis csak kétéves koráig élt itt.