3

Kunhegyesi Gimnázium 50.

Egy öregdiák visszaemlékezése

1992 őszén, a 25 éves érettségi találkozónkon egykori igazgatónk, Kiss Endre táviratban köszöntött bennünket. A távirat így szólt: „Szeretettel köszöntöm a honfoglalókat!” Valóban mi voltunk ennek a középiskolának az első tanulói. Évfolyamunk 1963. szeptember 1-jén kezdte meg itt tanulmányait, és 1967-ben tettünk érettségi vizsgát. Mi, diákok a két helyi általános iskolából és a környező településekről érkeztünk, A vidékiek, kollégium híján, naponta utaztak lakóhelyükről. Tanáraink a helyi általános iskolák tantestületeiből verbuválódtak. A második évtől folyamatosan érkeztek új tanárok, egyenesen az egyetem padjaiból. A Kossuth Iskola adott otthont nekünk, a mai mércével mérve bizony nagyon szegényes körülmények között. Nem voltak szemléltető eszközök, előadótermek és könyvtár sem. Nálunk nem volt koedukáció, két lány- és egy fiúosztály indult, elég magas, 30-40 fős osztálylétszámmal. Idegen nyelvként oroszt és németet tanultunk. Akkor divatos (azóta kiderült, hogy semmire sem jó) 5+1-es elnevezést azt jelenti, hogy heti 5 napon a középiskolai anyagot tanultuk (ugyanis akkor még 6 munkanapból állt a hét), 1 napon pedig a szakmát. Az A osztályos lányok az Állami Gazdaságban állattenyésztési ismereteket, a B osztályos lányok az ÁFÉSZ-nél a kereskedelmi szakma alapjait tanulták. A fiúosztály a Vízgépészeti Vállalatnál esztergályos szakmával ismerkedett. Aki érettségi után a már tanult szakmában kívánt elhelyezkedni, annak a hagyományos szakmunkásképzőt is el kellett végeznie. Mivel ezt előre sejtettük, no meg a többség nem is az adott szakmát képzelte élete hivatásának, nem törtük össze magunkat a szakma tanulásával. Jól jött a hét közepén egy délután, amikor nem kellett másnapra tanulni, mert szakmai gyakorlatra mentünk. A kezdő évfolyam sajátságos helyzetben volt. Nem léteztek hagyományok, amelyekhez igazodni, „ideálok”, akikre felnézni lehetett volna. Végig mi voltunk a „nagyok”. Iskolai viseletünk az akkor szokásos iskolaköpeny volt. Ez volt talán az egyetlen az összes kötelezően betartandó előírás között, ami ellen sohasem zúgolódtunk. A köpenyt az iskolába jövet-menet az utcán is viseltük.

Ünnepi egyenruhánk: a fiúknak sötét öltöny, a lányoknak sötét szoknya és matrózblúz. Öltözékünknek fontos eleme volt egy olyan diáksapka, amit soha el nem felejthetünk. A házirend szerint ellenőrzőbe való beírás járt azért, ha utcán nem viseltük. „Szépségét” szavakkal nehéz visszaadni. Röviden: tányérsapka világítóan türkizkék kordbársonyból, körben kétujjnyi széles citromsárga szalag, elől fekete simléder. Ez a színösszeállítás már messziről világított. Még alkonyatkor is fel lehetett fedezni, hogy a szemhatáron ott megy egy gimnazista, esetleg valakivel kéz a kézben. Ezért aztán – kockáztatva a feddést – a lányok kézben, a fiúk zsebben, laposra gyűrve viselték, ha tanár jött, gyorsan fel. Hivatalosan is küzdöttünk ellene, mondván, hogy meleg időben káros a hajhagymákra nézve, hidegben nem elég meleg. Végül az iskola vezetése megértőnek bizonyult és csak október 15-e és április 15-e között volt kötelező viselni, kivéve, ha annál melegebb fejfedőt hordtunk. Az iskolai rendet, fegyelmet természetesen házirend szabályozta. Többnyire betartottuk, de voltak pontjai, amelyek be nem tartása volt a mi csendes lázadásunk, különösen a III. és IV. osztályban. Ma már csak derülhetünk saját magunkon, ha arra gondolunk, jó néhányan milyen következetesen jártunk dohányozni a mellékhelyiségbe, szinte csak azért, mert tilos volt. Kellett az a kis borzongás ahhoz, hogy jó érezzük magunkat. Egy másik ilyen, általunk be nem tartandónak ítélt szabály volt: „diákok este 8 óra után nyilvános helyen csak az iskola engedélyével tartózkodhatnak”. Kinek nem esett nehezére engedélyt kérni, ha a szerelmével moziba, presszóba, esetleg bálba akart menni? A bejáró társainkat egy kis irigység övezte, mi kunhegyesiek úgy éreztük, övék a szabadság. A tanórán kívüli művelődés, szórakozás lehetőségeit többnyire az előre engedélyezett közös mozilátogatás, egy-egy színházi előadás, könyvtár, a művelődési ház jelentette. Részt vettünk szintén engedéllyel a tánciskolai kurzusokon is. Később, ahogy a tanulók létszáma gyarapodott, bálokat is rendeztünk. Az iskolának természetesen volt KISZ-szervezete és sportköre. Valamilyen iskolák közötti versenyen egyszer nyertünk 5000 Ft-ot. Megszavaztuk, hogy dobfelszerelést vegyünk rajta, így lett saját zenekarunk is.

Emlékezhetünk még néhány kirándulásra és építőtáborra is. Évente pár napot mezőgazdasági munkával töltöttünk el.

Nagyon vártuk, hogy felépüljön az új iskola, élénk figyelemmel kísértük a munkálatokat. Azt hiszem, ezzel nemcsak én vagyok így: az új épületet mindannyian gyönyörű szépnek, világosnak, tágasnak láttuk. Az első perctől a magunkénak éreztük, és nagyon szerettük. 1966. augusztus 20-a után híre jött, hogy elkészült az iskola és lehet jönni takarítani az épületet. Nagyon sokan jöttek el, és lelkesen kapartunk és súroltunk. Abban az évben az évnyitót a szemközti Mezőgazdasági Technikum udvarán tartottuk. Szeptember első napjaiban berendeztük a termeket, ezután beültünk a padokba, és elkezdődött az utolsó középiskolai évünk. Ma is sajnálom, hogy mi már csak egy évet járhattunk ide. Maradni persze mégsem akartunk, vártuk már, hogy kiléphessünk egy tágabb világba. Szorongva vártuk az érettségit, nemigen tudtuk elképzelni, hogy mi is fog ott történni. A véletlen úgy hozta, hogy én voltam az első, aki „éretten” kilépett a teremből. Meglepetésemre több tucat iskolatársam várakozott a folyosón, azonnal el kellett mesélnem töviről hegyire mindent. Végül aztán több-kevesebb sikerrel átestünk a dolgon. Érezhettük, hogy tanáraink velünk együtt szurkolnak a sikerért, és már nem a „másik oldalon” állnak.

Eszembe ötlött egy apró kis emlék-foszlány 1967-ből. A szépen berendezett érettségi –terem előtt vártuk a bebocsátást, mi „első ötök”, a helyszínhez illő izgalommal. A hátunk mögött állt Lovász Gáborné tanárnő, aki a történelmet tanította és Lévai Károly, a matematika tanárunk. A tanárnő megszólalt: – Karcsi, te érettségiztettél már? – Nem, még nem. – Hát még én sem – mondta a tanárnő. A hangjukon érződött, hogy ők is izgulnak.

Érettségi vizsgát 78-an tettük, azóta 5 vagy 10 évenként rendszeresen találkoztunk. A 25 éves találkozóra 44-en jöttünk össze. Ekkor két társunk sajnos már nem lehetett közöttünk. Molnár Gáspár még felnőtté sem válhatott, katonai szolgálata idején érte halálos közlekedési baleset. Pintér Zoltán szintén közlekedési baleset áldozata lett. 18 társunkról van valamilyen információnk, 14-en sohasem adtak hírt magukról. 41 fő tanult valamilyen szakmát, és 15-en szereztek felsőfokú végzettséget. Négy pedagógus, három agrárszakember, három könyvtáros, két közgazdasági, pénzügyi szakember, egy jogász, egy gyógyszerész és egy katonatiszt került ki közülünk. A szakmák közül sokan választották a kereskedelmet, a híradástechnikát, az egészségügyet. Van egy kozmetikusunk is, és többen dolgoznak adminisztrációs területen. Igazán látványos karriert senki sem ért el, de mindenki megtalálta a helyét az életben. A 25 éves találkozón 112 gyermeket számolhattunk össze, rájuk nem kis mértékben büszkék vagyunk. Egy társnőnk már akkor nagymama volt, talán azóta több unoka is született. A felsorolt eredmények talán nem is rosszak, főleg ha összevetjük azokkal a sommás negatív ítéletekkel, amelyeket a mai „fiatalok”-ról – akik mi voltunk – hallgattunk eleget. Az itt leírtak, a konkrét tényeket leszámítva, természetesen az én emlékeim. Más emberek más dolgokra, vagy ugyanazokra, de másképp emlékeznek. Mi lehet az oka, hogy szép számmal összejövünk egy-egy találkozóra ezernyi gondunk mellett, ebben a rohanó világban? Van, aki a Dunántúlról, van, aki Párizsból jön. Talán, mert jó emlékezni a fiatalságunkra. Talán, mert jó ismét beülni a padokba, amelyek esetleg már nem is ugyanazok. Életünk egy meghatározó szakasza itt telt el, ezek között a falak között, itt voltunk, viszonylag gondok nélkül fiatalok. Talán azért is jövünk, hogy beszámolhassunk egymásnak, a tanárainknak: a helyünket megálltuk, nem volt kárba veszett fáradság az elvégzett közös munka. A 25 éves érettségi találkozónkat egykori tanáraink közül is örvendetesen sokan megtisztelték, ha időközben messze kerültek is, mégis eljöttek. Sajnos vannak, akiknek már csak az emlékét őrizzük. Egy iskola lelkét a benne munkálkodó személyiségek határozzák meg. Tanárainknak, tisztességes munkájukon kívül köszönhetjük azt az életérzést, hogy hittel léphetünk ki az életbe, bíztunk abban, hogy a minket váró világ nagyjából tisztességes és igazságos. Mire ki-ki megtapasztalta, hogy ez nem egészen így van, már elég erősek voltunk ahhoz, hogy elviseljük, ami nekünk jutott. Németh László írta az Égető Eszter című regényében: „Az ember az egész életet úgysem alakíthatja át. Hát legyen legalább egy kis folt, amit az ember a maga szívével melegít be.” Ezt a kis foltot keresni indultunk el mi is, … Az útra egy hamuban sült pogácsát a Kunhegyesi Gimnáziumtól is kaptunk. Köszönjük…

Holló Jánosné Kiss Anikó

Közzétette: Víg Márta