Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséiből.

Bíró János

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Tiszán innen, Dunán túl, de még az Óperenciás-tengeren is túl, a tüzes tengernek a hetvenedik szigetjén, volt egy irtózatos kis kert. Abban a kis kertben volt egy irtózatos nagy, nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy öregember, annak volt egyetlenegy fia, úgy hítták: Bíró János. Elhatározta az öregember, hogy nem engedi dolgozni a fiát, hanem a világ legerősebb emberévé fogja nevelni.

A fiú a sutban nevelkedett: mindig a hamuban ült, egész huszonegy éves koráig. Addig ki nem szólíthatta senki az ő ülőhelyéből. Közben nagyon szépen tudott furulyálni, úgy, hogy még máshonnan is jöttek meghallgatni. Így hát nem a világ erősének nevelték, hanem világhírű furulyásnak.

Amikor elérte a huszonegyedik évét, olyan zivatar keletkezett, hogy összedöntötte a házakat. Új házat csináltak, új háztetőt. A fiú még akkor is a sutban ült, akkor sem ment ki onnan. Az új házba olyan óriási mestergerendát tettek, hogy nyolc ember nem bírta fölemelni. János csak nevette a sutban, hogy nyolc ember, és nem bír egy darab fát a hátára fölvenni.

Az apja igen bosszús lett erre:

- Azt a kutyateremtettét, hát még nevetsz, te rongy fickó?! Elérted a huszonegyedik évet Ki a hamuból menj ki segíteni föltenni a gerendát!

János a gerendát egymaga úgy odatette a helyére, kicsi híja, hogy a fal össze nem dőlt.

Az apja erre még bosszúsabb lett.

- Na, te rongyember! Többet nem engedlek a sutban ülni! Szedd össze magad, és menj világot próbálni! Eredj szolgálni!

A fiú meg volt sértve, vette magát, összeszedelőzködött. Sütött neki az édesanyja valami kis útravalót.

Ment János, mendegélt, már igen-igen messze jutott. Beért egy városba. Abban a városban a kirakatban kókuszbábok voltak. Ezeket nézegette, micsoda gyönyörű munkák ezek, mintha csak élőlények volnának. Ő ennek a gyárában szeretne dolgozni, hogy ilyeneket csináljon. Találkozik egy öregemberrel.

- Mondja, édes öregapám, hol lehet ezeknek a báboknak a gyára?

Végignéz az ember a fiatalemberen, és azt mondja:

- Hát te kókuszbáb-gyárba szeretnél menni?

Feleli János:

- Igenis, oda.

Még egyszer végigtekint rajta, s gondolja magában az öreg: “Majd az ördögbe fogsz menni bábot csinálni.”

- Oda ni, látod azt a nagy vaskaput?

- Látom – mondja János.

- No, eredj oda be, ott van.

Hát hová küldte az öreg a fiút? Egy kardgyárba. Ahogy bement János, hej, csak ámul, hogy csitteg-csattog minden, csinálják a kardokat, szuronyokat, tőröket. És azt kérdezik mindjárt, tőle:

- Mi járatban vagy, fiam?

- Munkát keresek – mondja János.

- Épp ilyen emberre van szükségünk. Szeretnél-e kardmester lenni?

Nem tudott János hová fordulni, kénytelen volt elfogadni. Azt mondja neki a kardmester:

- Jól van, kedves fiam, leszel kardmester. Három napból áll az esztendő, s egy-egy tányér pénzt kapsz egy napra. Ha beválsz munkásnak, megjavítjuk a fizetésedet!

Jánosnak mindjárt az jutott az eszébe, ha kitelik az esztendő, három tányér pénzt vihet haza az édesapjának. Mondta is: “Bizony, öregek lettek a szüleim, nagyon sokat nélkülöztek miattam nagyon megérdemlik, hogy öreg napjaikra kisegítsem őket.”

Hát lett is belőle olyan kardmester, már a harmadik nap olyan kardot csinált, hogy még a kardmesternek is ő csinált kardot. A fizetésen kívül saját magának is csinálhatott egy kardot. A harmadik nap este az oldalára kötötte, hogy be tudja bizonyítani az apjának, hogy ő milyen mester. Magához vette a három tányér pénzt, elvitte haza, a szüleinek.

Amikor hazaért, a kardját felakasztotta a konyhában, s bement a szüleihez.

- Adjon isten jó napot, kedves szüleim!

Azt feleli az édesapja:

- Adjon isten neked is! Már hazajöttél? Mennyi ideig tartott a szolgálat?

- Eddig, édes jó szüleim. Azért jöttem haza, hogy amit kerestem ezidáig, maguknak adjam segítségükre!

- Hát hol szolgáltál?

- Ebben és ebben a városban; kardmester lettem.

- No, még hozzá kardmester!

- Ott van a kardom a konyhában felakasztva, az csak elég, hogy kardmester vagyok!

- Már kimegyek, megnézem, milyen kardod van.

S körülnézi az öreg a kardot. A maga idejében huszár volt. Megnézi a kardot, bizony csak csinos, takaros kard az. Kimegy vele az udvarba.

Volt ott egy tizennyolc-húsz éves körüli kiszáradt akácfatő. Megcsóválja az öreg a kardot, össze akarja vele aprítani azt az akácfatövet. Belevágja a fába, de a kard darabokra töredezett. Kapja az öreg a kardnak a hüvelyét, s megy be a fiúhoz, nagy bosszúsan:

- Milyen kardmester vagy te? Nézd meg ezt a tuskót, nem tudtam a kardoddal összevágni. Takarodj a házamtól, és tanulj ki kardmesternek, ha kardmester akarsz lenni!

A fiú nagyon elszomorodott. Elköszönt a szüleitől, és ment vissza a városba, hogy még egy kardot csináltasson magának. Amint megy, a félúton egy rettenetes nagy erdőn kellett keresztülmennie. Útjába kerül ott egy tiszta-világtalan vadnyúl.

- Hallod-e, Bíró János – mondja neki a nyúl -, annak az erdőnek a másik szélén van egy forrás. Ha engem abba a forrásba háromszor belemerítesz, látni fogok. És adok neked egy olyan darab acélt, ha kardot fogsz csinálni, s azt beleteszed – ne félj, nem töri el többé az édesapád!

Felemeli a kis nyulat János, és viszi a forráshoz. Belemártja a forrásba, s kérdezi a nyúltól:

- Látsz-e már?

Azt mondja a nyúl:

- Mintha szitán néznék keresztül!

Nagyon feltűnt Jánosnak, hogy egy vadnyúl így beszélni tud vele. Beledugja a forrásba másodszor is.

- Na, látsz-e már?

- Most már még a vashegyen is keresztüllátok!

Akkor kapja a nyulat, még egyszer beledugja a forrásba.

- Na, hogy még jobban láss!

- Na, kedves Bíró János – mondja a kis nyúl -, amiért ezt megtetted velem, nesze, itt van ez a kis darabka acél. Elmégy a kardműhelybe. Ott igen várnak már rád. De szegödd ki, hogy magadnak is csinálhass egy kardot. Ezt a kis acélt tedd bele a kardba. Tedd bele, ne félj. Nemcsak édesapád nem töri el többször, de ha valahol bajod van, a világnak akármelyik részén, fújj rá erre a kardra annyiszor, ahányszor vízbe mártottál. És én segítségedre leszek.

Még el is nevette magát a fiú: milyen segítségről is lehet szó, ahol egy ilyen hitvány kis állat akar segíteni? Elköszönt a kis nyúltól, s ment a kardműhelybe.

Amikor belépett, megéljenezték, nemhogy föl ne fogadták volna. Most is három napból állott az esztendő, s minden napra három tányér pénzt kapott. Kiszegödte, hogy még egy kardot csinálhasson magának. Szívesen megengedték neki. Gondolta a kardmester, ha tízet csinálsz magadnak, az se baj, csak csináld meg azt a dolgodat, mi szükséges.

Úgy is történt. János kitöltötte az esztendőt, megkapta a kilenc tányér pénzt, és csinált egy kardot. Amikor készen lett a kard, úgy belevágódott a hüvelybe, olyan szikrát vetett, hogy az egész műhely megvilágosodott. János az oldalára akasztotta, és megindult hazafelé.

Egy kicsit büszke volt, az igaz, hogy micsoda kardmester lett őbelőle! Akkor a kard kiugrott a hüvelyéből, és úgy sétálta körül, mintha arra vigyázna, nehogy valaki az ő gazdájához hozzáérhessen. Ment János keresztül az erdőn. Közel ment minden vastag fához, kardját forgatva, mintha a fa útjában volna. A kardja egymás után metszette ki azokat az irtózatos vastag fákat.

Ahogy hazaért, a kardját megint felakasztotta a konyhában. Bevitte a szüleinek a kilenc tányér pénzt.

- Adjon isten jó napot, kedves jó szüleim! Most már kilenc tányér pénzt kaptam egy évre, hazahoztam maguknak, segítségükre!

- Jól van, tedd le a pénzt! Hol a kardod?

- Odakünn van a konyhában, fölakasztva.

- Megyek, megnézem, milyen kardmester vagy.

Megfogta az öreg a kardot. Nézegeti: bizony gyönyörű szabású, tetszetős egy kard. Kimegy vele az udvarra, megforgatja. Szép nagy gyümölcsfái voltak a kertben. Mielőtt belevágná a tőkébe, azokat kezdi metszegetni. Kettőt se suhint, és szalad be nagy ijedten a fiához:

- Gyere ki, kedves fiam, mert a kardod minden fámat kivagdalja!

De mire az öreg bement, a kard is belevágódott a hüvelyébe. Olyan szikrát vetett, hogy az egész konyha tele lett szikrával.

Akkor mondja az öreg a fiának:

- Látom, kedves egy fiam, most már kardmester vagy. Ezzel a kardoddal már elmehetsz világot próbálni. De nagyon vigyázz magadra, és arra kérlek, ne feledkezz meg rólam sem.

- Ne féljenek, kedves jó szüleim, a legelső pénzem vagy keresetem hazahozom, kisegíteni magukat, úgy, mint maguk segítettek engem.

Édesanyja útravalót készített neki. János elbúcsúzott tőlük. Oldalára kötötte a kardot, és ment hetedhét ország ellen. Még azon is túl.

Ahogy megy, ott áll az útszélen egy nyalka juhászlegény. János köszön neki:

- Adjon isten, juhász pajtás!

- Adjon az isten neked is, ismeretlen pajtás.

- Mi vagy te itten?

- Én vagyok a királynak a juhásza. És te mi vagy?

- Én meg vagyok a világnak a vándora.

- De tetszik nekem az a szó, amit mostan szóltál! – mondja a juhász.

- Nekem meg az tetszik, az a ruha, ami rajtad van!

Szép fehér, lobogós ingujja volt a juhásznak, bő gatyája, piros lajbija, sarkantyús csizmája.

- Hát azt mondom, vándor pajtás, cseréljünk hivatalt. Te legyél juhász, én pediglen leszek vándorlegény.

- Jó! Vetkőzzünk le!

Megcserélték a ruhát. Elmondta a juhászfiú, mi a teendője, hova kell hajtani a juhot este, és kik fogják várni. Egyszóval mindent elsorolt neki, amit tennie kell.

A juhászlegény ekkor felöltözködött a vándorlegény ruhájába, a vándorlegény meg magára szedte a szép bő ruhát. Addig is nagyon szép volt Bíró János, de most párját kellett keresni szépségére, derékségére és bátorságára. Elköszöntek egymástól.

Igen, de a kardot nem adta oda a vándorlegény. “Így ni! Kardos juhász leszek!” – gondolta. A vándor ment az úton tovább, a juhász pedig töltötte kedvét a juhok között. Volt a juhok közt egy szamár is, ez a juhászlegényé volt. A vándorlegény, mikor elhaladt az útkanyaron, futásnak eredt, hogy vissza ne tudja kiabálni a juhászlegény.

A juhászlegény maga elé fogta a falkát. A legelő közepén volt egy olyan nagy fa, hogy az árnyékában ellegelt háromszázezer darab juh, reggeltől estig. Odament a juhászlegény a fa alá. Kibontja a tarisznyáját – a sok gyaloglás után elfáradt, s megéhezett. Fölnéz a fára, s gondolja, hogy jó volna egy kis száraz fáért fölmenni oda, de ki tud arra a fára fölmenni? Mire azt kigondolta, a kardja fölpattant, s olyan gyorsan lecsapkált annyi kis száraz fát, hogy bizony olyan tizenhárom szamárnak is elég lett volna elhúzni, mint amilyen neki volt. János tüzet rakott, de szalonnasütés közben lefeküdt és elaludt.

Egyszer csak kerekedik egy fekete felhő északról. Fölébred erre a juhász. Nézi a felleget. Mi történik most, ha nagy eső jön? De csak heveredett vissza. Egyszer csak a kardja kiugrik a hüvelyéből, úgy talpon csapta őt, csúszott vagy né métert hason – mert már közel volt a veszély.

Széjjelnéz, látja ám, hogy jő egy nagy hatfejű sárkány. Ordítja a sárkány:

- Hej, te kutya gazember, Bíró János! Mikor akkora voltál, mint egy köleskásaszem, már tudtam, hogy veled meg kell vívni! Hanem hajtsál az első öt szájamba harminc darab juhot. A hatodikba pedig ülj be te!

A kard csak kipattant János kezéből egy pillanat alatt, egy csapásra levette a sárkány öt fejét.

Azt mondja a sárkány a hatodik fejével:

- Bíró János, kérlek, hagyd meg azt az egy fejemet, adok neked egy világot!

- Hol van az a világ?

- Látod azt a hegyoldalt amott?

- Látom.

- Ott van az a nagy kő, látod?

- Látom.

- Azt felfordítod, ott van egy ajtó, azon bemégy, ott az én világom!

A kard lecsapta a sárkánynak azt az egy fejét is. A szívét kétfelé vágta. A sárkány véréből kiugrott egy rézgyűrű meg egy rézkulcs. A juhászlegénynek sallangos zacskója volt. A gyűrűt és kulcsot rákötötte a sallangra. Aztán nemsokára, estefelé, fogta a juhokat, és hajtja hazafelé. Elővette a furulyáját. Olyan szépen tudott furulyálni, hogy még a juhok is táncolva, ugrálva rohantak hazafelé.

A királynak volt három szép lánya. Amint hajtja János a juhokat hazafelé, kijöttek bámulni, hogy milyen szépen furulyál az a juhász. Elmondták a királynak, hogy új juhász hajtja a juhokat hazafelé. Ezen mindenki nagyon elbámult, mert még a királynak sohasem volt olyan juhásza, aki haza tudta volna hajtani a juhokat. Mindennap elveszett egy juh.

Mennek is elébe. Kérdi tőle maga a király is:

- Hajtod, fiam, hazafelé a juhot?

- Hajtom, felséges királyatyám! Juhász vagyok, ez az én teendőm!

- Nagyszerű juhász vagy, fiam! – feleli a király. – Én mondom neked!

A királykisasszony, a legfiatalabbik, belenéz a juhászfiú szemébe, tetőtől talpig látta magát benne. Nagyon szép fiú volt. A lány a juhászfiú mellé húzódik, úgy, hogy az apja észre ne vegye, és kéri a juhászfiútól:

- Kedves juhász bácsi, tessék nekem adni azt a gyűrűt, amelyik oda van kötve a zacskóra!

János ugyan nem nagyon kínálgatta, mert az neki emlékgyűrűje volt a sárkány legyőzéséről, meg dísznek is tartotta. De addig hízelgett a királykisasszony, úgy melléje húzódott, hogy végül is leszakajtotta a zacskóról. Rögtön ráhúzta az ujjára. A juhászlegény nagyon restellte a dolgot, de gondolta magában: csak nem fogok vele huzakodni azért a gyűrűért. Maradjon ott!

Behajtotta a juhokat, aztán bement a konyhába. A vacsorát a királykisasszony maga vitte elébe. Annyira szerette a juhászlegényt, hogy amikor csak ránézett, mintha csókolta volna.

Eljött aztán a másik nap reggel. Elkészítették a napra való eledelt a tarisznyába. János maga elé fogta a birkákat, kihajtotta a legelőre. Amikor elért a legelőre, kihúzta a kardját a hüvelyéből, és ráfújt háromszor úgy, amint a kis nyúl magyarázta neki, amikor a forrásba dugta. Ott termett a kis nyúl azonnal:

- Mi bajod van, Bíró János? Segítségedre jöttem.

- Semmi nincs, kedves nyulacskám, mondd meg nekem, hogy mi vár rám itten.

- Nagy feladat. De nagyon vigyázz magadra. Nem történik semmi bajod, ha rám hallgatsz! Még két ronda sárkánnyal kell megvívnod. De győztes leszel, ha rám hallgatsz. Ma délre fog jönni a tizenkétfejű sárkány. Amikor közel jön hozzád, húsz méterre körülbelül, hajítsd felé a kardodat. A kardod majd fogja tudni, mi a teendője. Holnap délben ismét el fog jönni egy huszonnégyfejű sárkány. Annak már ha száz méterre lesz, hajítsd felé a kardot, mert ha közel engeded magadhoz, olyan tüzet fog rád ereszteni, hogy megégsz. A kardod fogja tudni, mi a teendője. Még egy évre fognak marasztalni. Maradj. Kérjed a fizetésednek a kétszeresét, a többi majd a te dolgod. Isten veled, nekem mennem kell ismét nagy segítségre hívtak, másfelé.

El is tűnt a kis nyúl.

Alighogy elment a kis nyúl, ismét jött egy fekete felhő, rettenetes dühöngéssel. Nagy villámlás, csettegés, recsegés, ropogás közben megközelítette a juhászt. Amikor közel ért, elordítja magát a felhő, azazhogy a sárkány:

- Te, földi féreg, Bíró János, mikor akkora voltál, mint egy kásaszem, már tudtam hogy meg kell vívnom veled! Megölted az öcsémet, de most vége az életednek!

Várt a juhászlegény, hogy érjen csak közelebb. Amikor körülbelül húsz méter távolságra volt, fogta a kardját, felé hajította. A kard egy csapásra levette a sárkány tizenegy fejét. Mondá akkor a sárkány:

- Bíró János, hagyd meg ezt az egy fejemet az életemmel, adok neked egy világot.

- Hol van az a világ?

- Ott, ahol az öcsémé.

A kard a sárkánynak azt az egy fejét is lecsapta. Kétfelé vágja a sárkányt, kétfelé hasítja a szívét, csak kipattan a szívéből egy ezüstkulcs és egy ezüst gyűrű. A juhászlegény azt a két tárgyat ismét rákötötte a zacskó sallangjára. Aztán, nem is sokára, fogja a juhokat, hajtja hazafelé. Felült a szamárnak a hátára, elővette a kedvenc furulyáját, és gyönyörű szépen furulyált rajta:

Én vagyok egy híres juhászlegény,
Szamárháton járok, mint egy szegénylegény…

A királykisasszony meghallotta, már jó messzire elébe szaladt:

- Adjon isten jó napot, juhász bácsi!

- Adjon isten, felséges királykisasszonykám!

- Hajtja hazafelé a juhokat? Jaj, de szereti a juhász bácsit a felséges királyatyám! De higgye el, juhász bácsi, hogy én is. Tessék nekem adni azt a szép gyűrűt!

- Minek az a felséges királykisasszonynak? Értéktelen tárgy ez.

- De nagyon értékes az, juhász bácsi!

Nem akarta adni a juhászlegény – mit fog ő egy királylánnyal cseresznyézni! Nem adta! De az addig hízelgett, odasündörközött mellé, hogy megkapja a gyűrűt, úgy, hogy megint leszakította. Ráhúzta az ujjára.

- Így ni, juhász bácsi! Ez a két gyűrűm a magáé volt. Én is a magáé leszek, juhász bácsi.

Elhajtja haza a juhokat a legény. Kinn áll a király. Mondja a király a juhászlegénynek:

- Hazahajtottad a juhokat, fiam?

- Haza, felséges királyatyám.

- Királyi szavammal mondom neked, nagyon derék juhászlegény vagy, amiért már két napja megőrizted a juhokat!

- Nem derékség az, felséges királyatyám, ez a juhász kötelessége!

- Jól van, fiam, hajtsd be a juhokat!

Behajtotta, s ő maga bement a konyhába.

A királykisasszony saját maga vitte elébe a vacsorát, finomabbnál finomabb ételeket, italokat, hogy kedve legyen a juhásznak szépen furulyálni.

Harmadik reggel is kihajtja a juhokat a legelőre. Már amikor kihajtott, néz napkelet felé. Olyan fekete felhő jő föl, amilyet ő még az életében sohasem látott. Tudta, mi lesz abból. Hát csak jöjjön! Amikor a huszonnégyfejű sárkány már csak kétszáz méterre volt, felordított:

- Gyere ide, te gazember! Hadd nyeljelek le! Megölted két öcsémet; de most vége az életednek!

Amikor száz méterre lehetett, János felédobta a kardját. Egy-két csapás, és a kard a sárkány huszonhárom fejét levette. A sárkány könyörgőre fogta a dolgot:

- Hagyd meg ezt az egy fejemet, adok neked egy világot!

- Hol van az a világ?

- Ott van, ahol az öcsémé!

De a kard a sárkánynak azt az egy fejét is levágta. Kétfelé vágja a sárkányt, kétfelé hasítja a szívét. Kipattan belőle egy aranykulcs és egy aranygyűrű. A legény a kulcsot és a gyűrűt ismét rákötötte a zacskó sallangjára. Elment végre ahhoz a kőhöz, ahol a sárkány magyarázta, hogy ott van az ő világa.

Na, de milyen kő van ottan? Olyan, hogy száz ember se bírta volna elfordítani. János gondolkodott; hogy mit tegyen! Igaz-e ez, vagy hazugság? De mire meggondolta a dolgot, a kardja kiugrott a hüvelyéből, alácsapódott a kő alá, és úgy elfordította onnan, mintha csak ott sem lett volna.

Látja János, hogy van ott egy rettenetes nagy vasajtó. Fölnyitja a vasajtót, és van ott egy óriási nagy létra lefelé. Megindul rajta.

Amikor leért a sötétbe, ismét talált egy ajtót. Próbálja kifelé nyitni, de nem tudja. Akkor azt gondolja, hogy van három kulcs, hátha jó lesz ehhez valamelyik. Próbálja. Hát a rézkulccsal kinyílott az ajtó. Mikor az ajtó kinyílott, csodáknak csodája történt. Ugyanolyan egy világrészre talált, mint itt van a föld tetején. Olyan világos van, és annyi katonaság van, hogy még ő ennyit életében sohasem látott. És csak odarohannak őhozzá, fölkapták, fölemelték, és kezdték éljenezni:

- Éljen, éljen, új királyunk van!

Aztán enni kértek tőle a katonák. Azt mondja Bíró János:

- Van itten a tarisznyámban egy kis ennivaló. De hát ennyi ember mit kezd vele?

Azt felelik:

- Nem kell nekünk a tarisznyából, felséges királyatyánk, hanem ott van az a rézpálca, csapj rá arra a rézasztalra, lesz nekünk mit enni!

Úgy is lett. Rácsapott a rézpálcával a rézasztalra. Különbnél különb ételek és italok termettek rajta. Aztán kérdi a tisztektől, hogy mi van itt még látnivaló.

- Itt van egy istálló, felséges királyom, abban van egy ló, ami azé a hatfejű sárkányé volt.

Kiadta parancsba Bíró János, hogy szemenszedett búzát és szűrt vizet adjanak a lónak. Azután egy magas rangú tiszt János elé állt, elsorolta hogy mi van még hátra. Elvezette Jánost a tizenkétfejű sárkány országába. Az ezüstkulccsal kinyitotta ott az ajtót. Ott még százszorta több katonaságvolt, mint itt. Azok is fölkapták Bíró Jánost a levegőbe, és éljenezték:

- Éljen, éljen, új királyunk van!

Azok is enni kértek tőle. Azt feleli Bíró János:

- Menjetek amazokhoz, van ott mit enni!

- Nem megyünk mi oda, felséges királyatyánk. Itt van ez az ezüstpálca, csapjál rá erre az ezüstasztalra, nekünk is lesz mit enni!

Úgy is lett. János rácsapott az asztalra. Különbnél különb ételek és italok termettek az asztalon. A legmagasabb rangú tiszt itt is János elé áll, és elvezeti az istállóba, s mutatja a lovat. Az első istállóban rézszőrű paripa volt. Ebben az istállóban egy ezüstszőrű. János kiadta a parancsot, hogy a lónak szemenszedett búzát és szűrt vizet adjanak, míg ő ide vissza nem jön. És kérdezősködik, hogy van-e valami látnivaló még.

- Van bizony, felséges királyom! Itt van ez az ajtó, itt az aranyvilág! Ott van a zacskódon az az aranykulcs, avval kinyithatod!

Amikor oda bement, ott is fölkapták, a levegőbe emelték, és éljenezték:

- Éljen, éljen! Új királyunk van!

És kértek tőle enni.

- Menjetek oda be, abba az előbbi világba, van ott mit enni!

- Nem megyünk mi oda, felséges királyunk! Itt van az aranypálca, csapjál arra az aranyasztalra, lesz nekünk is mit enni akkor, amennyi csak belénk fér.

Úgy is lett. János rácsapott az aranyasztalra az aranypálcával. Különbnél különb ételek és italok termettek az asztalon. Kihívták azután az istállóhoz, és megmutatták neki a sárkány lovát. Gyönyörű szép aranyparipa volt. János kiadta a parancsot, hogy szemenszedett búzát és szűrt vizet adjanak neki. Egyenek, igyanak, amíg ő a három világból vissza nem tér.

- A legnagyobb békesség és csendesség az óhajom!

Akkor elköszönt tőlük. Úgy eltöltötte itt az időt, úgy elmászkált ezekben a világokban, hogy már majdnem jó este volt, amikor innen elszabadult. Maga elé kapja a birkákat, és hajtja hazafelé. Meghallotta a királykisasszony a furulyaszót, már jó előre elibe szaladt.

- Adjon Isten jó estét, kedves juhász bácsi!

- Adjon isten jó estét, felséges királykisasszonyka.

- Hajtja haza a birkákat, juhász bácsi?

- Hajtom!

Meglátja a királykisasszony a gyűrűt, megint odasimul a juhászlegényhez, és kéri tőle szépen:

- Tessék nekem adni, juhász bácsi, azt a gyűrűt!

A juhászlegény jobban sajnálta az aranygyűrűt, mint az előbbieket, mert szebb gyűrű volt. Nem akarta adni. De a királykisasszony addig csavargott mellette, hogy elszakította minden sallangjától, és az ujjára húzta. Gondolta a juhászlegény: ha elkaptad, legyél vele boldog, nem fogok veled huzakodni érte. És ekkor a királykisasszony azt mondja a juhászlegénynek:

- Kedves juhász bácsi, nagy újságot mondok magának. Holnap a legidősebb nénémnek a zsebkendője ki lesz tűzve tíz méter magasba. És ki van hirdetve a világnak minden részin, vitézeknek, szegényeknek és boldogoknak: aki felugrat érte bármilyen állaton, a felséges királyatyám hozzá adja feleségül. Tessék szíves lenni sok zabot adni a szamarának. Holnapután középső néném zsebkendője lesz kitűzve, a harmadik nap az enyém. Ha jól fogja zabolni a szamarat, mikor az én zsebkendőm lesz kitűzve, hátha el tudná kapni a juhász bácsi. Akkor én magának a felesége lennék!

- Jól van, királykisasszonykám!

Elmegy haza a juhász, ott várja már a király. Nagy összejövetelt tartott arról, hogy a királynak olyan juhásza van, amilyen a földkerekségen sincs több. Megmentette az országot a sárkányoktól. Mondja a király a juhászlegénynek:

- Fiam, kitöltötted az esztendőt! Nem azt a bért kapod tőlem, amit kiszegődtél, hanem százszor annyit. Még attól is többet. De most tégy eleget királyi szavamnak. Maradj még egy évet. Ezerszer annyit fogok neked fizetni arra az évre, mint amennyit most kaptál!

A fiú elfogadta az ajánlatot, gondolta, hogy a kedves szüleinek is jó kis összeget fog megszolgálni; abból most már meg fognak élni.

Úgy is történt. Másnap reggel kihajtja a birkákat.

A királykisasszony, mielőtt ő kihajtott volna, egy nagy kosár zabot vitt a szamárnak, hogy majd jól tudjon ugrani. Azt mondta a királykisasszony a juhászlegénynek, hogy gyakorolja odakint a legelőn a szamáron az ugratást, mert a harmadik nap az ő zsebkendőjét tűzik ki, s ő nagyon-nagyon szeretné, ha azt a juhászlegény kapná le a szamárral.

Kihajtja a juhokat a legény, s elmegy egy kicsit körülnézni a világában. Kivezette a rézszőrű paripát, fölnyergelte.

- Ej, kedves gazdám – mondja erre a ló -, de sokat hajtott éhen-szomjan az a kutya sárkány!

- Ne félj, kedves lovam – feleli Bíró János. – Szemenszedett búzát adatok neked, és hozzá szűrt vizet inni.

Akkor ráfújt a fiúra a ló, az a tiszta rézszőrű ló; hát a fiú is tiszta rézszőrű ruhába termett. Felült a lovára. Azt mondta most a ló:

- Hogy menjek, kedves gazdám? Mint a szélvész vagy mint a villámlás?

- Csak úgy, kedves lovam, hogy se tebenned, se énbennem semmi hiba ne történjen!

János fölugrott a lovára, a ló kettőt ugrott, hármat lépett, s már ott állott a királyi palota mellett száz méterre. Nagy tömeg, mindenféle nép volt ott. Hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények. Mindenki ugratott a zsebkendőért. Kinek keze, kinek lába kitört a nagy ugratásban. Bíró János az egészet csak neveti. A királynak a legkisebb lánya ki-kiszalad az útra közben, nézi, hogy nem jön-e a juhász a szamárral. Egyszer csak azt mondja a ló:

- Itt az idő, kedves gazdám, mehetünk?

- Mehetünk, kedves lovam!

Ugrott egyet, fölszállott a levegőbe, elkapta a királykisasszonynak a zsebkendőjét, és zsebre csapta.

- Köd előttem, köd utánam, senki se érhessen a nyomomba! – nyerítette el a ló magát.

És a nagy ködbe, a nagy felhőbe eltűnt. Ott vágtatott a nyája felé. Ahogy odaért, leszállt a lóról, leszerelte a lovát, kiadta a parancsot az etetésre, aztán fölöltözött juhászruhába, hajtotta hazafelé a birkákat. Felült a szamárra, kezébe fogta a furulyát, és szépen fújdogálta. A királykisasszony már jó messzire elébe ment.

- Adjon isten, juhász bácsi!

- Adjon isten, felséges királykisasszonyka!

- Jaj, nem jött haza, juhász bácsi, hisz jó, hogy nem jött haza ugratni. De látta volna, milyen sokan ugrattak a néném zsebkendőjéért. De volt itten egy rézvitéz, egy rézszőrű paripán, az csak felszökkent a lovával, kikapta a néném zsebkendőjét, és elvitte. De volt nevetség, mert a próbálkozók közt akadt olyan is, aki kezét, lábát eltörte. Kedves juhász bácsi, holnap a középső néném zsebkendőjét tűzik ki. De csak tessék a szamarát tanítani az ugrásra, mert holnapután az én napom lesz. És aki elkapja, felséges királyatyám ahhoz ad feleségül. Ha a juhász bácsi elkapná, a felesége lennék.

- Majd meglátom, felséges királykisasszonyka, hogy hazajöhetek-e, nagyon sok a dolgom annyi birka mellett!

Másnap reggel kihajtotta a juhokat a legelőre. Elment megint a világába, s kivezette az ezüstszőrű paripát.

Mikor kivezette, megszólalt a ló:

- Ej, kedves gazdám, de sokat hajtott éhen-szomjan az a kutya sárkány!

Feleli Bíró János:

- Ne félj, kedves lovam! Szemenszedett búzát adatok neked, és hozzá szűrt vizet inni!

Akkor ráfújt a ló a fiúra. Tiszta ezüstruha lett rajta. Ráült az ezüstszőrű paripára. Azt kérdi tőle a ló:

- Hogy menjünk, kedves gazdám? Mint a szélvész, vagy mint a villám?

- Csak úgy, kedves lovam, hogy se tebenned, se énbennem hiba ne essen!

Egyet-kettőt ugrott a ló, fölszállt a levegőbe. Egy pillanat alatt a kastély mellett áll, vagy száz méterre a tömegtől. Volt ám ugratás a zsebkendőért most is! A királykisasszony ki-kiszaladt az útra, figyelte a juhászt, hogy nem jön-e a szamáron hazafelé.

Egyszer csak megszólal a ló:

- Itt az idő, kedves gazdám, mehetünk?

- Mehetünk, kedves lovam!

Felszállott a levegőbe, elkapta a zsebkendőt, zsebre nyomta, és azt kiáltotta:

- Köd előttem, köd utánam, senki utánam ne mehessen!

Úgy is lett. Elment most is a nyájához. Felszerelte a szamarát, ő maga átöltözött. Bizony eltelt az idő. Maga elé fogja a birkákat, hajtotta hazafelé.

De hogy a második zsebkendőt is elkapták, úgy, mint az elsőt, rettenetesen dühös lett a király:

- A legidősebb lányomnak a zsebkendőjét elvitte egy rézvitéz; és nem kell neki a lány feleségül. Milyen vitéz lehet az, vagy hova való lehet? Kitűzettem a második lányomnak a zsebkendőjét, azt elkapta egy ezüstvitéz, és neki sem kell a lányom feleségül. Ki lehet ez? Na, megállj! Bosszút veszek rajta! Megválik a holnapi nap!

Hajtja a juhász hazafelé a juhokat. Megy elébe a királykisasszony:

- Jó estét, kedves juhász bácsi! Hajtja hazafelé a birkákat?

- Hajtom, kedves királykisasszony!

- Jaj, nem jött haza, juhász bácsi. Hisz az nem is baj, hogy nem ugratott. Hanem látta volna, mi minden volt itt. Kinek keze, kinek lába tört az ugratásnál. De volt itt egy ezüstvitéz, ezüstszőrű paripán. Az lekapta a zsebkendőt, a középső nénémét, és olyan köd lett utána, senki sem láthatta, merre ment! De holnap, juhász bácsi, tessék hazajönni, az én zsebkendőmet tűzik ki, hátha el tudja kapni a zsebkendőmet! A szamár gyakorolta az ugrást odakinn a két napon?

- Felséges királykisasszonykám, igen nagy a füle a szamárnak, a levegőben nem tud ugrani!

- De holnap tessék hazajönni, azért, juhász bácsi, jó?…

- Hazajövök, hacsak az időm engedi, felséges királykisasszony!

Behajtotta János a birkákat, aztán bement a konyhába, és megvacsorázott. A királykisasszony maga vitte be a vacsorát, de bizony mikor meglátta, a sírás környékezte, olyan nagyon szerette a juhászlegényt.

Következett a harmadik nap. Kimegy a juhász, kihajtja a birkákat. Aztán elmegy az aranyvilágba. Kivezette az aranyszőrű lovat. Ráfújt ez az aranyszőrű paripa is. Bíró János tiszta aranyruhába termett. Még a legkisebb hajszála is aranyos volt, ami a fején volt.

Akkor azt mondja a ló:

- Ej, kedves gazdám, de sokat hajtott éhen-szomjan az a kutya sárkány!

Azt feleli Bíró János:

- Ne félj, édes lovam, szemenszedett búzát adatok neked, és hozzá szűrt vizet inni!

Azzal felült a ló hátára. Megkérdi a paripa:

- Hogyan menjünk, kedves gazdám? Mint a szélvész, vagy mint a villámlás?

- Csak úgy, kedves lovam, hogy se tebenned, se énbennem hiba ne essék!

Fölszállt a ló a levegőbe, egyet-kettőt ugrott, máris ott volt a király palotájához száz méterre. Az a királykisasszony nem csinált egyebet, csak kiszaladt meg beszaladt. Látta ott az aranyvitézt, de még arra sem nézett, csak a juhászlegényt várta.

Egyszer megszólal a ló, mondja a gazdájának:

- Kedves gazdám, itt a fülemben van egy aranyhajszál, vedd ki, és kösd a jobb karodra. Mert a király kivont fegyverrel áll az ablaknál, és az a parancs, ha valaki elkapja a zsebkendőt, ha aranyos ember is, le kell lőni a lováról!

Úgy is történt. János az aranyhajszálat keresztülkötötte a jobb karján.

Akkor azt mondja a ló:

- Lejárt az idő, kedves gazdám, mehetünk?

- Mehetünk, kedves lovam!

Fölszállott Jánossal a ló a levegőbe. János elkapta a zsebkendőt, zsebre csapta és továbbszállt. Csakhogy abban a pillanatban lövés dördült. A király rálőtt az aranyvitézre, megsebezte a jobb lábán levő nagyujját. De a vitéz csak elkiáltotta magát:

- Köd előttem, köd utánam; senki se láthassa, merre megyek!

El is tűnt. Elment a nyájához. Leszerelte a lovát, lehúzta a csizmáját. Igen rossz volt a menés, mert a király lelőtte a nagylábujját. János felült a szamárra, hajtja hazafelé a juhokat. Megy elébe a királykisasszony.

- Jaj, kedves juhász bácsi, nem ért haza, elkapták a zsebkendőmet, elvitte az aranyvitéz, és oda is van! A felséges királyapám rá is lőtt, de nem találta se a lovát, se a vitézt.

- Nem tudtam hazajönni, felséges királykisasszonykám, mert annyi birka mellett bizony nagyon sok a munka. Én pedig szolga vagyok. A rám hivatott munkának meg kell felelni.

Behajtotta a birkákat, és bement a konyhába.

Mondja a szakácsnénak a juhászlegény:

- Szakácsné, nem kaphatnék egy kis lábvizet?

Mert a csizmája már tele volt vérrel.

A szakácsné adott neki lábvizet. Míg ő mosogatta a lábát, kisurrant a szakácsné, és megsúgta a királykisasszonynak, hogy a juhásznak véres a lába. Bejön a királykisasszony. Megnézi a legény lábát:

- Mi lelte a lábát, juhász bácsi?

- Fölszúrta egy tüske, azért áztatom.

A királykisasszony bement, megsúgta a felséges királyapjának, hogy a juhász bácsinak nagyon véres a lába. Parancsolja rögtön a király, hogy menjen be hozzá a juhászlegény. A juhászlegény megmosta a lábát, felhúzta a csizmáját, megy a király elé:

- Felséges királyatyám, megérkeztem parancsára!

- Fiam, hallom, véres a lábad. Húzd csak le azt a csizmát, amék belül van!

A juhászlegény beszéd közben megfordult, úgy, hogy a bal lába volt belül, a király felé. Lehúzta a csizmát, nincsen semmi baj.

- Na, fiam, most húzd le arról a lábadról amelyik arról van, a jobb lábadról!

Akkor megint beszélget a juhászlegény, úgy fordul, hogy a jobb lába legyen a király felé, ismét lehúzza a bal lábáról.

Akkor azt mondja a király:

- No, fiam, most húzd le mind a két csizmádat!

Látja, hogy a fiú meg van zavarodva.

- Mondd, fiam, mi történt a lábaddal?

- Felséges királyatyám, mi tűrés-tagadás, elütötte a felséges királyatyám.

- Mikor? És hol vannak azok a paripák, amiken ide jártál?

- Ha meg akarod látni, felséges királyatyám, holnap gyere velem, és megmutatom.

Úgy is történt. A királykisasszonynak a szíve ugrált örömében, nem tudta, hogy hányadán van, most csak azt kérdezte a juhászlegénytől:

- Kedves juhász bácsi, melyik zsebkendő volt szebb, az enyém, vagy a két nénémé?

Annyit felelt a fiú:

- Majd megtudjuk holnap, mert a zsebkendő nincsen nálam!

Másnap reggel kiment a király a juhászlegénnyel a legelőre, de már a birkákat nem hajtotta. Elvitte onnan a királyt a három világba. Megmutogatta az országot, és elmesélte, hogy történt annak megszerzése. A király a fiú vállára tette a kezét, és megígérte neki, hogy összes királyságát ráhagyja, a három lánya közül pedig egyet feleségül ad neki.

A juhász a legkisebb lányt választotta.

Lett nagy öröm. Megesküdtek; később a juhászból király lett.

Aki nem hiszi, menjen el, nézze meg. Ott uralkodik az aranyvilágban, mai napig is éldegélnek, ha meg nem haltak.

Az én mesém ennyi volt, füle, farka benne volt. Aki ette a kását, ennek mondja társát.