Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséiből.

A koporsóba tett fiú

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két vándorló. Amint jöttek-mentek erre s arra, elesteled­tek.

Elérkeztek egy faluba. Szállást akartak kérni, de nem kaptak az egész faluban. Mindenütt kértek, mindenütt elutasították a két vándort.

Bementek egy szegény emberhez, akinek annyi gyermeke volt, hogy nem tudta azt sem, melyik őszi, melyik tavaszi. A felesége épp akkor is gyereket várt.

Azt mondja ez a szegény ember:

- Én adnék szállást, de még hely sincs, ahová lefeküdjetek, annyi a gyermekünk!

- Nem baj – felelte a két vándor -, meghúzódunk mi a földön is, egy kis szalmán.

- Akkor jól van – mondja rá a szegény ember -, ha meghúzódnak; de annál még nagyobb baj is van. A feleségem úgy áll, minden percben várom, hogy megszül. Akkor mi lesz magukkal?

- Majd lesz valami – válaszolja a két vándor.

Szép rendben lefeküdtek azután. A szegény ember hozott be szalmát, az volt az ágyuk. De még annyi sem volt, hogy lepedőt tegyenek a szalmára. Kértek egy kis kenyeret:

- Van ennivaló?

Azt mondja a szegény ember, van húsz esztendeje, hogy nem látott kenyeret; csak hamupogá­csával élnek.

Nahát, úgy is leheveredtek azért, éhen.

Egyszer eljajdítja magát az asszony.

- Jaj – mondja -, mindjárt meghalok!

Na, megijedt a szegény ember, hogy mi lesz most. A két vándor most mit csinál, ha a felesége lebetegszik? Mert még bába sem volt.

Azt mondja az egyik vándor a másiknak:

- Eredj ki, nézd meg, milyen idő van!

Kiment a másik vándor, de tért is rögtön vissza. Azt mondja:

- Nagyon felleges az idő.

- Na – feleli a társa -, akkor még nem lehet meg a gyerek!

De az asszony már nagyon jajgatott.

Hogy az asszony annyira jajgatott, megint megszólalt az első vándor:

- Menj ki ismét, és nézd meg, milyen idő van!

Újra kiment a másik vándor, és beszél vissza:

- Most már egy kicsit oszlik a felleg.

- Még most sem lehet meg a gyerek – feleli rá a társa.

De az asszony még jobban jajgatott. Hogy az asszony annyira jajgatott, csak nem állta most sem tovább szó nélkül az első vándor:

- Eredj csak ki ismét, nézd meg, milyen idő van!

Megint kiment a társa, s visszaszól:

- Nagyon szép tiszta idő van. Sehol egy darab felleg sincs!

- Most már megszülethetik a gyermek – feleli az öregebbik vándor.

Egy perc alatt megszült az asszony: szép fiúgyereke lett.

Ez idő alatt a szomszédban is született egy gyermek. Egy nagygazdának, aki nagyon gazdag volt: annak egy kislánya született. Épp annak a gazdag embernek, aki nem adott szállást a vándoroknak.

Na, jól van, felvirradtak. A két vándor útnak indult. De az öregebbik otthagyta a gyűrűjét a szalma közt, mintha ottfelejtette volna. Pedig csak megpróbálta, hogy milyen szíve van a szegény embernek.

Szép rendben a szegény ember kivitte a szalmát a ház földjéről; megtalálta a gyűrűt.

- Jaj – mondja -, ez a két vándor itt felejtette a gyűrűjét! Itt volt a szalma között. Megyek – szól oda a feleségének -, utánuk viszem! De merre? Azt sem tudom, merre mennek, merre indultak!

De a szegény ember azért csak megindult, futott ki a faluból. Hát meglátta a két vándort, ahogy mentek. Kiáltott utánuk, de azok nem hallották. Még a kalapjával is integetett a szegény ember.

Egyszer aztán meghallotta az egyik vándor. Odaszól a másiknak:

- Te, az a szegény ember nagyon fut utánunk, még a kalapját is levette, vajon mi lehet a baj?

- Várjuk meg – mondja a másik -, lássuk, mi a baj!

Mikor elérte a két vándort a szegény ember, lihegve azt mondja:

- Ott felejtette valamelyikük a gyűrűjét; azt hozom maguk után.

- Köszönjük szépen, hogy utánunk hozta – mondja az öregebbik -, meg fogjuk magának hálálni!

- Hát akkor máris volna nekem egy kérésem – feleli a szegény ember. – Legyenek szívesek, jöjjenek vissza, mert én annyira szegény vagyok, hogy még azt sem kapok, aki ezt a gyereket elviszi megkeresztelni!

- Visszamegyünk szívesen!

Vissza is mentek. A gyermeket nem tudták mibe takarni, nem volt arra való ruhájuk, olyan szegények voltak. Úgy vitte meztelenül a két vándor a gyereket a keresztelőre.

A nagygazdának a lányát is éppen akkor vitték keresztelni, amikor a szegény emberét. Tartják szép rendben a nagygazda lányát a keresztanyák. – annak volt, aki elvigye keresztelni a gyereket -, hogy azt kereszteljék előbb, ne a szegény ember gyermekét. De megszólal ekkor az egyik vándor:

- Nem úgy, emberek! Elébbvaló a kalap, mint a főkötő!

Így aztán előbb keresztelték meg a szegény ember gyermekét.

Ahogy hazamentek a keresztelőről, elmondták az esetet a keresztanyák a nagygazdának. Elmondták, hogy két vándor vitte a szegény ember gyermekét keresztelni, és azok nem engedték a nagygazda lányát előbb sorra kerülni. Azt mondták, hogy előbbvaló a kalap, mint a főkötő.

Erre a nagygazda nagyon megharagudott; azt emlegette, hogy majd megnézik, mit ád az a koldus a keresztkomáknak enni, amikor még hamupogácsájuk sem igen van!

De a szegény asszony nem volt ám beteg, hiába született akkor éjszaka a gyereke. Megkérdi tőle az egyik vándor:

- Nincs egy kis lisztje, hogy sütne nekünk pogácsát?

- Jaj – azt mondja a szegény asszony -, húsz esztendeje is van, mióta nem láttam lisztnek színét sem!

- Menjen csak – mondta a vándor -, nézze meg a hordót! Oda a hordó tetejére szokták tenni a lisztet. Hátha tud egy kis lisztet összekaparni!

Kiment az asszony, kapart össze annyi lisztet, hogy talán lett volna egy gyűszűvel.

- Na – mondja neki a vándor -, tegye a teknőbe!

- Hát elvész az a teknőben – mondja a szegény asszony.

- Ne törődjön vele, csak tegye a teknőbe!

Belétette a teknőbe, aztán megáztatta.

- Na, dagassza meg! – mondja a vándor az asszonynak.

Az asszony aztán megdagasztotta. De nem volt ott mit dagasztani, csak összesöpörte. Lett belőle olyan kicsi csomó, mint egy szem kukorica.

Azt mondja az egyik vándor az embernek, hogy menjen fel a padlásra. Nézze meg, nem maradt-e ott valahol egy kis hús.

- Jaj – sopánkodik a szegény ember -, még a szalonnamadzagot is megette az egér, amit a füst bekormozott.

- Menjen csak – bátorította a vándor -, és nézzen körül!

Megyen az ember fel. Mikor fellép a padlásra, belevágta a fejét egy nagy disznóoldalba. Néz körül, hát annyi a hús, hogy egymást éri a szalonna, orja, kolbász, mindenféle. Leszól a padlásról:

- Melyiket lökjem le? – kérdi.

- Azt – felelték lentről -, amelyiket előbb érte!

Lelökött egy nagy disznóoldalt egészben.

Az asszonynak meg azt mondták a vándorok, hogy gyújtson be a kemencébe, hadd égjen a tűz. Az asszony jól befűtötte a kemencét, ahogy szokták egy sütet kenyérnek.

- Na – mondja az egyik vándor -, szaggassa ki hatfelé azt a kis tésztát, és vesse be már!

- Hova tegyem én ezt? – kérdi meglepődve az asszony. – Széjjelég ebben a nagy tűzben! Sohasem látja ezt meg senki.

- Ne törődjön vele – nyugtatja a vándor -, csak szaggassa ki hatfelé, aztán be a kemencébe!

A szegény asszony kiszaggatta a kis tésztát hatfelé, de nem volt nagyobb egy-egy darab, mint egy szem búza.

Berakta abba a nagy kemencébe. Na, gondolja magában, nem lát ebből senki kenyeret!

Egyszer megszólal a vándor, hogy nézze meg, megsütötte-e már a kenyeret a kemencében a tűz! Benéz az asszony, hát hat olyan nagy kenyér volt a kemencében, mint a véka. Az asszony elcsodálkozott, hogy mi lett abból a csepp kis morzsa tésztából!

Megint mondja az egyik vándor a szegény embernek, hogy van-e egy kis bora.

- Haj, hamut tartunk mi a hordóban, ki tudja mióta! De az is kifolyt belőle, úgy el van száradva.

- Menjen csak, nézze meg a pincében! – biztatta a vándor.

Kimegyen a szegény ember. Lemegy a pincébe. Hát a hamushordó tele szép piros borral Visz bé egy nagy kannával belőle.

- Hát – azt mondja a szegény ember -, van ott bor egy egész hordóval.

- Na ugye – mondja a vándor -, maga meg eltagadta volna, hogy nincsen sem bora, sem húsa!

Az oldalt odavetették a nagy lábosba. Elkészült a vacsora, összeültek vacsorázni.

A nagygazdánál meg állott a nagy komaság, daloltak, mulattak. Azt mondja a nagygazda a komáinak:

- Ugyan, az a koldus mit ad a keresztapának most enni?

Az asszonyok, mint ahogy szoktak, kíváncsiak voltak. Elmentek a szegény emberhez, leskelődni. Ahogy ott leskelődtek, az egyik vándor észrevette, hogy az ablak alatt van valaki. Egy-egy nagy oldalcsontot kivetett az ablakon. Olyat, hogy volt még rajta hús is, bőven.

- Jó lesz ez a kutyáknak! – mondja.

Az asszonyok felszedték az oldalcsontokat, nem hagyták ott.

- Jó ez! Ez komaság! Nem olyan, mint ahol mi vagyunk!

Akkor egy nagy darab fehér kenyeret hajított ki a vándor. Azt is felszedték az asszonyok a kötőjükbe. Végül is annyit hajigált ki húsból, kenyérből a vándor, hogy minden asszony szedett egy nagy kötővel.

Mentek vissza az asszonyok a nagygazdához. Csodálkozva kérdi tőlük:

- Nahát, mi van ott, asszonyok?

- Ott van komaság, nem itt! – felelik rá az asszonyok. – Ni, milyen húsokat hajigálnak ki az ablakon, hogy jó lesz a kutyáknak! Mi pedig felszedtük, hogy jó lesz nekünk, nem a kutyáknak – mondják az asszonyok. – Olyan piros bort isznak, mint a vér.

A szegény embernél meg csak eszegetnek tovább. Evés közben odasúg az egyik vándor a másiknak. De még az asszonyok is meghallották amit mondott:

- Te, meglásd, ez a fiú még a nagygazdának a lányát veszi el feleségül!

Az asszonyok ezt is megmondták a nagygazdának.

- Mi, az én lányomat venné el? – háborodik fel a nagygazda. – Annak a koldusnak a fia?! Inkább megölöm azt a gyereket!

A két vándor aztán másnap útnak indult. Elbúcsúztak a szegény embertől. A szegény embernek nem tartott sokáig az a sok hús meg a bor. Egyszer csak elfogyott, megint csak hamupogá­csára szorultak.

A nagygazda ettől fogva mindig azon törte a fejét, hogyan tudná elcsalni és elpusztítani a szegény ember gyermekét.

Ezért egyszer-egyszer elment a szegény emberhez, s azt mondta neki:

- Add nekem ezt a kisfiút, úgysincs mit adnod neki! Még az is lehet, hogy a lányom lesz az ő felesége. Nálam jó dolga lesz. Adok érte két véka kukoricát!

A szegény ember mit gondolt, mit nem, hogy ne éhezzen otthon az a szegény gyermek, odaadta két véka kukoricáért.

A nagygazda első dolga volt, hogy fogta magát, csináltatott egy kis koporsót. És a szegény ember gyermekét beletette a koporsóba, s eleresztette a folyón, hadd vigye el a víz.

Vitte, vitte a víz a kis koporsót. Ahogy vitte, vitte, volt a vízen egy malom, odaütődött a malomhoz a kis koporsó.

A molnár éppen kint volt, halászott. Meglátta a molnár a kis koporsót. “Valahol nagy eső lehetett – gondolta magában -, kihozta ezt a kis koporsót a víz a házból!”

A molnár aztán ügyesen kifogta a kis koporsót, vitte be. Mondja a feleségének:

- Nézd, anyjuk, a víz egy kis koporsót hozott! Nem tudom, mi van benne. Bizonyosan valami gyermek.

Hát amint felbontja a molnár a koporsót, egy szép fiúgyermek van benne. És nem halott, hanem eleven.

- Ó, milyen szerencsénk van, hogy a sors ilyen gyermeket adott! Nekünk – mondja a molnár – úgysem volt soha, s mivel öregek vagyunk, már nem is lesz.

A gyereket kibontották, tisztába tették, megetették. Azután is mindig gondját viselték neki. Öreg ember volt a molnár, öreg a felesége is, de annál jobban örültek a gyereknek.

Felnőtt a gyermek annyira, hogy már legénysorban volt. De a nagygazdának is felnőtt a lánya annyira, hogy már eladó lány volt. Hamarosan meg is kérték a nagygazda lányának a kezét, és a lány az első kérőhöz férjhez is akart menni. Már az esküvőre készültek.

Befogott a nagygazda négy ökröt a szekérbe, ment a malomba egy nagy szekér búzával, hogy őrlessen a lakodalomra.

Amikor a malomba megérkezik, látja, hogy egy szép szál fiatal legény van ott a malomban. Az őrölt, az öreg molnár csak járkált le és fel. Mindjárt gondolta magában, nem az a fiú lehet az, akit én víznek eresztettem? Úgy nézte, hogy az a fiú az.

“Még most is övé lehet a lányom, hiába van már jegyben.”

Mondja azután a molnárnak:

- Legyen olyan szíves, eressze el ezt a fiút, hadd vigyen a feleségemnek egy levelet, mert elfelejtettem valamit!

Azt mondja az öreg molnár:

- Ereszteném, de annyi a dolga, hogy nála nélkül nem boldogulok.

- Visszajön az hamar – nyugtatta a nagygazda.

Addig-addig rimánkodott, beszélt a nagygazda a molnárnak, hogy csak eleresztette a fiút.

A fiú elindult a levéllel a nagygazda feleségéhez. Egy réten kellett keresztülmennie.

A réten egy helyt nagy bokrok voltak. Amint megy a legény arra keresztül, egy bokorból csak megszólal egy ősz öreg ember:

- Hová sietsz, fiam? – kérdi.

- Megyek – feleli a fiú – ebbe és ebbe a faluba, egy levelet viszek a nagygazda feleségének.

- Hadd lám azt a levelet! – mondja neki az öregember.

- Nem szabad felbontani – tiltakozott a fiú.

- Hadd lám csak!

Addig erőszakolta a fiút, hogy az odaadta a levelet, és az öregember felbontotta. Olvasta mindjárt. Az volt írva a levélben:

“Kedves feleségem, ha valaha megfogadtad a szavamat, hát most kétszeresen fogadd meg! Végy egy embernek való mérget, ennek a legénynek add be valami italban, hogy haljon meg!”

Az öregember gondolt egyet, mindjárt írt egy másik levelet. Lezárta a borítékot úgy, mint volt.

- Na, fiam – mondja az öregember -, nesze a levél, vidd el, és add át az asszonynak!

El is vitte a fiú a levelet. Odaadta az asszonynak. Az asszony olvassa, hát az volt a levélben írva:

“Kedves feleségem, ha valaha megfogadtad a szavamat, most kétszeresen fogadd meg! Ahogy ezt a levelet megkapod, a lányomat azonnal eskesd meg ezzel a legénnyel! De mindenképpen tedd meg”

Hát úgy lett. Az asszony, ahogy megkapta a levelet, azonnal ment a jegyzőhöz, s hívta esketni. Össze is eskette a két fiatalt.

Mert az az ősz öregember nem volt más, mint az a vándor, aki a szegény gyermek születésénél ott volt.

A nagygazda, mikor megőrölt, hazament a malomból. Ahogy bément az udvarra, a két fiatal már ott állt a tornácon összeölelkezve, már ahogy a fiatalok szoktak. A nagygazda még az ostort is elhajította mérgében.

- Feleség! – mondja dühösen. – Ezt írtam én neked?

- Itt a levél – feleli a felesége -, nézd meg! A te írásod!

Nézi a nagygazda az írást, hát csakugyan az ő írása.

- Na, nem baj – azt mondja -, azért mégsem marad az övé a lányom, majd csak elpusztítom valami módon.

Odafordul aztán a szegény legényhez:

- Hiába esküdtél meg a lányommal, azért mégsem lesz a lányom a tied. Hanem menj el a felséges Virágkirályhoz, hozz onnan három szál virágot, csak akkor lesz a lányom a tiéd!

Így aztán a fiúnak tarisznyát raktak. Útnak indult, és ment a fiú. Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül. Addig ment, míg csak el nem fogyott az ennivalója.

Egyszer beérkezett egy városba. Abban a városban pedig király lakott. Gondolt a fiú egyet, elment a királyhoz, hátha kap egy kis eleséget.

Az a király meg úgy tele volt sebbel, fekélyekkel, hogy nem tudott tőlük mozdulni. Azt kérdi a legénytől:

- Hova utazol?

- Megyek – feleli a legény felség a Virágkirályhoz, három szál virágért.

- Na – mondja neki -, ha odamégy, kérdezd meg tőle, miért vagyok én így sebbel, fekéllyel tele. És amikor visszafelé jössz, gyere be, és mondd meg nekem.

Ezért azután ott is raktak neki tarisznyát, adtak neki az útra pénzt. Megint útnak vette magát a fiú, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül.

Addig ment, míg egyszer újra csak elfogyott az ennivalója.

Ismét elért egy várost. Abban is király lakott. Ott is bément ahhoz a királyhoz. Az meg vak volt.

Az a király is azt kérdezi tőle.

- Hová szándékozol te menni?

Mondja azután ennek is a legény, hogy hova akar menni.

- No, ha a Virágkirályhoz mégy – mondja az a király is a legénynek -, kérdezd meg tőle, miért vagyok én vak! Ha visszafelé jössz, gyere bé, és mondd meg nekem, mit hallottál!

Ezért ott is raktak a fiúnak tarisznyát, és útnak eresztették. A fiú el is indult, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül. Most is addig ment, míg csak az elesége el nem fogyott.

Ekkor elért egy nagy vizet. Hát itt hogyan megyen keresztül?

Amíg tanakodik magában, látja, hogy egy asszony ott húzgál egy gályát le s fel a vízen. Odakiált az asszonynak:

- Vigyen átal engem ezen a vízen!

- Hova mész?

- Megyek a felséges Virágkirályhoz!

- Na – mondja az asszony – keresztülviszlek, de akkor kérdezd meg tőle, miért kell nekem húzgálnom itt ezt a gályát?

- Jól van – nyugtatta meg a fiú -, megkérdezem.

Az asszony azután keresztül is vitte a legényt a vízen.

Elért végre a fiú a Virágkirályhoz. De a király épp akkor nem volt otthon, csak a felesége. Azt mondja a királyné:

- Jaj, hol jársz ezen a földön, mikor erre még a madár sem jár?

- Eljöttem – feleli a fiú -, felséges Virágkirályné, három szál virágért.

- Az én uram – mondja a királyné -, ha hazajön, az téged rögtön megöl. Hanem, tudod mit? Elbújtatlak én téged! Úgyis fáradt lesz az uram, ha hazajön. Mihelyt megvacsorázik, azonnal lefekszik, és elalszik.

Leborította az asszony a legényt az ágy alatt egy nagy szappanozóteknővel. És azt mondja neki:

- De el ne aludj, hogy meghalld, mit mond az uram!

Ott van a legény a teknő alatt. Nemsokára rá jött is haza a Virágkirály. Ahogy halad a szobában, rögtön mondja a feleségének:

- Ki járt itt? Mert idegen szagot érzek!

- Nem járt itt senki – mondja a felesége -, csak te jártál messze, összebarangoltál mindenfélét, azután azért érzed az idegen szagot.

- Itt járt valaki!

Csak faggatta a feleségét, de az asszony váltig mondta, hogy messziről jött, és azért érzi az idegen szagot.

Utóbb is megbékült a király. Megvacsorázott, és ahogy lefeküdt, azonnal el is aludt. Az asszony meg odatelepedett melléje.

Amint elaludt a király, a felesége kihúzta egy szál haját. Minden haja virág volt a királynak, minden szál haj egy szál virág.

Ahogy kihúzta az első szál haját, oldalba lökte a királyt. Fölébredt a király, azt kérdi:

- Minek bolygatsz engem? Hagyj aludnom!

- Jaj – mondja az asszony -, hallgasd meg, mit álmodtam.

- Ugyan mit álmodtál?

- Azt álmodtam – meséli a királyné -, hogy ebben és ebben a városban van egy király. Az úgy meg van telve sebbel, fekéllyel, hogy mozdulni sem tud. Hát miért van úgy tele sebbel?

- Úgy kell neki – feleli Virágkirály -, mert van neki egy kemencéje, amelyben sütik a kenyeret. Olyan nagy béka van az alatt, mint egy véka. Azon sütik neki a kenyeret. Azért van úgy megtelve sebbel meg fekéllyel. Ha a kemencét elrontanák, más kemencét csinálnának, és az abban sült kenyérből enne, akkor lehullana róla minden seb. Na, de most már ne háborgass többet – mondta morcosan a feleségének.

A Virágkirály ezzel megint elaludt. Alszik jó mélyen, egyszer ismét kihúzta egy szál haját a felesége, s újra csak jól oldalba lökte a Virágkirályt. Az fölébredt:

- Miért háborgatsz mindig?

- Jaj, megint mit álmodtam – mondta neki az asszony.

- Ugyan mit álmodtál?

- Azt álmodtam – meséli a felesége -, hogy ebben és ebben a városban lakik egy király. Az a király vak. De hát miért vakult meg?

- Úgy kell neki – mondja Virágkirály -, mert egész palotája, de még a tyúkólja is arannyal van fedve. Ha lehányná az aranyat, és abba a vízbe hordatná bele, amelyik ott folyik a palotája mellett, és cseréppel vagy zsindellyel födné be a házát, mindjárt visszakapná szeme világát!

Így már megvan két szál virág; most már csak egy van hátra!

Megint elalszik Virágkirály. Alszik jó mélyen. Az asszony ismét kihúzza egy szál haját, és jól oldalba löki az urát.

- Hát igazán nem hagysz aludni? – mondja a király. – Nem jól jársz velem, ha mindig döfölsz!

- Jaj, megint mit álmodtam – mondja az asszony.

- Ugyan mit álmodtál?

- Azt, hogy egy víz mellett egy asszony gályát húz. Mindig húzza le és fel, megállás nélkül. De hát miért húzgálja az az asszony ott azt a gályát?

- Úgy kell neki – feleli a király -, mert szép búzából sem tud jó kenyeret sütni. Süssön jó kenyeret, akkor nem húzgálja majd a gályát! De ha még egyszer bolygatsz, akkor nem jól jársz.

- Ne félj – nyugtatja a felesége -, nem bolygatlak többet.

El is aludt Virágkirály jó mélyen. Az asszony meg levette a teknőt a legényről.

- Hallottad – kérdi tőle -, mit mondott?

- Hallottam mind egy szóig.

- De annak az asszonynak meg ne mondd, míg keresztül nem visz a vízen – mondja a királyné a legénynek -, mert másképp nem jutsz át a folyón. Csak a túlsó parton mondd meg neki, mit hallottál a királytól.

Megkapta a fiú a három szál virágot, megköszönte a királyné jóságát, s elindult hazafelé.

Elment vissza, a vízhez. Megtalálta az asszonyt, az ott várta a gályával a legényt. Kérdi türelmetlenül:

- Mit mondott Virágkirály?

- Vigyél csak előbb átal – mondja a fiú -, akkor megmondom.

- Nem viszlek, míg meg nem mondod.

- Én meg nem mondom, míg átal nem viszel – feleli a legény.

Addig osztozkodtak ott, egyszer csak azt mondja az asszony:

- Na, ülj fel hát a gályára!

Felült a legény a gályára, az asszony meg átvitte a vízen. A túlsó parton legelőször is azt kérdi az asszony:

- Mondd meg már, mit mondott?

- Azt mondta Virágkirály, hogy azért húzod itt ezt a gályát, mert nem tudsz jó kenyeret sütni.

- Jaj, miért nem mondtad meg ott túl, akkor sohasem hoztalak volna át!

- Hát süss jó kenyeret!

- De nem tudok!

- Akkor meg húzd a gályát!

- Szerencséd, hogy odaát meg nem mondtad, mert örökre ott maradtál volna!

A legény nem pörölt vele tovább, otthagyta. Hamarosan elérte azt a várost, ahol a vak király volt. Bement hozzá, hogy elmesélje neki is, mit mondott Virágkirály.

De ahogy elmondta, abban a szempillantásban börtönbe zárták, amiért olyat merészelt mondani, hogy az egész épületről hányassa le a király az aranyat, és dobassa vízbe! De azért csak leszedték az arany fedelet, hadd lássák, igazat beszél-e a legény, vagy sem.

Mestereket hívattak, s cseréppel fedték meg az egész palotát.

Mikor megfedték cseréppel az egész épületet, a király úgy látott, mint húszéves korában. Örült ám a király, hogy igazat mondott a legény. Mindjárt kieresztették a fogságból.

- Nos – kérdi tőle a király -, mit kívánsz tőlem, amiért visszanyertem látásomat?

- Csak azt kívánom – feleli a legény -, amit felséged nekem szán.

Mindjárt előhozatott egy szép lovat a király. Két átalvetőt megtöltöttek a legénynek arannyal, feldobták a ló hátára.

- Na – biztatta a király -, ebből élhetsz boldogan.

Jött most már a legény lóháton, nem kellett többé gyalogolnia. Hamarosan elérte a másik várost. A másik városban is első dolga volt, hogy bement a királyhoz.

Ez a király is kérdi tőle:

- Megkérdezted a Virágkirályt?

- Megkérdeztem – feleli a legény.

- Mit mondott?

- Azt mondta – feleli a legény -, hogy felségednek a kenyeret olyan kemencében sütik, amely alatt akkora béka van, mint egy véka. De ha azt a kemencét elrontanák, s másikat készítené­nek, és az abban sült kenyérből enne, minden seb lehullana felségedről nem lenne többé beteg.

A fiút ott is elzárták, amiért azt merte mondani, hogy rontsák le a király kemencéjét. De azért a kemencét azonnal elrontották, és mindjárt másikat csináltak. Míg a kemencét készítették, addig a szakácsok dagasztották a kenyérnek valót, hogy mire a kemence kifűl, vethessék be a kenyeret. A király pedig minél hamarább ehessék abból a kenyérből, amely az új kemencében sül.

Készen is lett a kemence. Kifűtötték, és bevetették a kenyeret. De a szakácsok, mint ahogy szokták a parasztasszonyok is, vetettek be a kenyérrel egy kiscipót is, hogy az hamarabb süljön, a király előbb ehessék.

Egykettőre megsült a kiscipó. Alig várta a király, hogy ehessék belőle. Amikor abból a cipóból kezdett enni, a sebek máris lehullottak róla. Mire megelégedett az ennivalójával, egy csepp seb sem maradt a királyon.

- Na – mondja a fiúnak -, hát csak igazad volt.

Kiengedték a legényt a fogságból.

Rögtön kérdi a király:

- Hát mit követelsz tőlem?

- Csak amit felséged szánt.

Az a király is mindjárt elébehozatott egy szép lovat. Megtöltetett két átalvetőt arannyal, s azt mondta:

- Ezt neked adom ajándékba, fiam, amiért megkérdezted Virágkirálytól a betegségemet.

A fiú megköszönte, s útnak indult most már két lóval, négy átalvető arannyal, így tartott hazafelé.

Amikor hazaérkezett, látja ám, hogy a nagygazda ott kuporog egy kerítés tövében, ott didereg. A háza ablaka meg be volt nőve tövissel, az udvarát felverte a csalán, s minden rosszféle gaz. Annyi sem volt az udvarán, hogy jóllakjék, alig tudott napról napra életben maradni.

Halad arra a fiatalember, a három szál virág a kalapjába volt tűzve. Odaköszön:

- No, apám, itt van a három szál virág, elhoztam a felséges Virágkirálytól!

- Jól van fiam, ha elhoztad. Csak viseld, neked való az, nem nekem. Nincs nekem már szükségem virágra.

- Ne búsuljon semmit – mondta neki a fiú -, csak jöjjön be!

Együtt mentek be. A legény megtalálta szépen a feleségét. Csináltak azután nagy lakodalmat, mert előbb úgyse volt, mikor megesküdött a feleségével.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országra szólt. Meghívta a legény a rokonokat: apját, anyját, de még a két vándort is. Állt a lakodalom. Én is ott kucorogtam egy szegletben, és vártam, hátha kapok valami koncot. Kaptam is én olyan jó nagy darab húsokat enni, hogy még haza is hoztam belőle.