Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséiből.

A hiú király

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.

Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént azt a legényt.

Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten – s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:

- Jó napot adjon isten, király uram!

- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?

- Én bizony házasodni akarok, uram király!

- Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is.

- Elhiszem, fiam – mondja a király.

- Aztán meg van három darab marhánk is.

- Azt is elhiszem.

- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

- Elhiszem.

- Egyszer azt mondja az apánk: “Fiaim! hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.”

- Elhiszem.

- Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin.

- Elhiszem.

- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig.

- Elhiszem.

- Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak.

- Elhiszem.

- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.

- Elhiszem.

- Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.

- Elhiszem.

- Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal.

- Elhiszem.

- Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem.

- Elhiszem.

- Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.

- Elhiszem.

- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!

- Hazudsz! Akasztófára…! – Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!

Gallér híján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.