KezdőlapHajdúságMagyar gulág Kitelepítő táborok Kunhegyes környékén (1950-53)

Magyar gulág
Kitelepítő táborok Kunhegyes környékén (1950-53)
(A hortobágyi – nagykunsági, hajdúsági – táborokról)

A második világháború befejeződése után nem sokkal a szovjet katonai vezetés nem jó szemmel nézte a sztálini módszertől eltérően fejlődő Jugoszláviát. Ellenségnek tekintették. A szovjet befolyási terület védelmi rendszerének déli erődje Magyarország lett. A déli határ menti területek szabad felvonulási területté válásához szükség volt a belső ellenség rémét elterjeszteni. Az egyházi emberekkel kezdték. A határsávból 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka deportálták az összes szerzetest egy 1939-es rendelet alapján.

A Jugoszlávia elleni védekezésül a déli jugoszláv és osztrák határon 15 km-es mélységben határsávot alakítottak ki, ahová csak megfelelő igazolványokkal lehetett belépni. A megbízhatatlannak, nem kívánatosnak tartott személyek (gazdálkodók, kocsma-, cséplőgép- és malomtulajdonosok, kisiparosok, katonatisztek) áttelepítését szintén az említett 1939-es rendelet alapján az ÁVH szovjet mintára hajtotta végre teljes ingó és ingatlan vagyonuk hátrahagyásával. (Az utóbbiak a megalakuló megyei és járási tanácsok épületei lettek, ill. a föld a termelőszövetkezeteké.)

A hortobágyi kitelepítő táborok 1950 júniusától 1953 októberéig működtek. Öt gyűjtőállomásról a déli határsávból (Szeged, Kiskunhalas, Pécs, Kaposvár, Zalaegerszeg) 1953. június 22-23-án 1991 személyt 486 vagonnal telepítettek ki. (Kb. 2500 családot, 8000 embert érintett ez a törvénytelen intézkedés. A budapesti kitelepítettek áldozatai zömében nem a Hortobágyra kerültek.)

Térkép a hortobágyi (nagykunsági, hajdúsági) kitelepítő táborokrólForrás: Internet - Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Hurcoltak Egyesülete honlapja

Térkép a hortobágyi (nagykunsági, hajdúsági) kitelepítő táborokról
Forrás: Internet – Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Hurcoltak Egyesülete honlapja

 

A 12 zárt, rendőrileg őrzött hortobágyi tábor lakóit 451 helységből szedték össze. Munkavégzésre kötelezték őket a lakóhelyükként kijelölt területekhez közeli állami gazdaságokban. A munkavégzésre nem képes és beteg társukat is nekik kellett eltartaniuk.

Az embertelen körülmények között tartott családok fegyveres őrizet mellett, jogaiktól, emberi méltóságuktól megfosztva végeztek kényszermunkát.

Az utolsó nagy kitelepítés másodjára 1953. januárjában történt Kunmadarasról, 154 lakost, döntően kulákcsaládokat vittek el a közeli hortobágyi Borsós-tanyára. (Az első 1951. november 9-én következett be, s a település felsőbb rétegét érintette. Ekkor 30 fő Polgár-Lenin-tanyára került, 17 fő pedig Elepre.)

 

1953. március 5-ét, Sztálin halálát követően a Szovjetunió Kommunista Pártjában tisztulási folyamat kezdődött. Az SZKP KB elismerte az előző évtizedek hibáit, bírálta a „személyi kultuszt”, és meghirdették az ebből adódó törvénytelenségek felszámolását. Világossá vált a változtatás szükségessége Magyarországon is. Rákosit Moszkvába rendelték, majd amikor hazatért, az MDP Titkárságának június 3-i ülésén elismerte, hogy a magyar pártvezetők is követtek el hibákat, ezért több, főként gazdasági jellegű döntést hozott, ill. helyezett kilátásba a testület. A lényegi változásra 1953. június 27-28-án lezajlott MDP KV ülést követően került sor a moszkvai instrukcióknak megfelelően. Nagy Imrét javasolták a miniszterelnöki posztra. 1953. július 3-4-én ült össze az új országgyűlés, amelyen újjáválasztották a kormányt. A kormány elnöke Nagy Imre lett, aki országgyűlési beszédében vázolta az új kormány programját és ismertette legfontosabb teendőit. Az egyik ilyen fontossá vált feladat volt a törvényesség és a jogrend helyreállítása, megszilárdítása, a sérelmek orvoslása. 1953. július 26-án az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletet adott ki a közkegyelem gyakorlásáról (1953. évi 11. számú), egy nappal előtte pedig az internáló és kitelepítő táborok felszámolásáról.

 Tábor (település)

Fennállása

Létszám
 Árkus

1950-53

706 fő
 Borsós

1952-53

830 fő
 Borzas-Mihályhalma

1950-53

421 fő
 Ebes

1951-53

1047 fő
 Elep

1951-53

910 fő
 Erzsébet-tanya

1950-53

497 fő
 Kócspuszta

1950-53

626 fő
 Kónya

1950-53

512 fő
 Kormópuszta

1950-53

249 fő
 Lászlómajor

1952-53

278 fő
 Lenintanya

1950-53

630 fő
 Tedej

1951-53

674 fő

A táborok megszüntetésekor összesen kiszabadultak száma 7282 fő
Táborokban meghalt cca. 300 fő
Hamarabb elengedett gyerekek és betegek 150 fő
Becsült táborlétszám 10 ezer fő.

Forrás: Internet – Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Hurcoltak Egyesülete honlapja

Kunhegyes helytörténete szempontjából is fontos ez a téma, hiszen településünk környékén három tábor is működött: Tiszagyenda-Kormópusztán 1950-től, Kunhegyes-László-majorban 1952-től és Tiszaszentimre 9. számú Erzsébet tanyáján 1950-től.

Sz. Lukács Imre kunhegyesi születésű író, újságíró (1934-2007) a Tábor a pusztán (1985) és a Magyar gulág (1997) című regényeinek témáját az 1950-es években történt hortobágyi kitelepítések adták, az ott élők sorsdrámáit tárja ezekben a műveiben az olvasók elé.

Nagykunsági szülőföldjéhez, Kunhegyeshez nagyon közeli kitelepítő táborok működéséről először ő tesz említést, töri meg a több évtizedes hallgatás csendjét.

Olyan időkben nyúlt ehhez a témához, amikor még csak kevés anyaghoz férhetett hozzá. Közreadása a szerzett információinak bátor tett volt az 1980-as évek közepén a rendszerváltozás előtt. Sok-sok éves kutatómunka eredménye az utóbbi mű. Ezekről a dolgokról még ma sem igazán beszélnek az emberek. Könyvei – bár fikcióktól nem mentesek – fontos tanúbizonyságok a felejtés ellen.

A Tiszagyenda-Kormópusztán működő táborról

   kep1kep2

A tiszagyendai temetőben egy 2008-ban állított emléktábla a Kormó-pusztai egykori kényszermunkatáborra emlékeztet. (saját felvétel)
Tiszagyenda is állított emlékművet a meghurcoltak számára a település központjában.

Az utóbbi két évben megsokasodott azoknak a kiadványoknak és internetes információknak a száma, amelyek hitelesen, a szemtanúk, a túlélők szemével, sorsán keresztül, visszaemlékezéseikből mutatják be a táborok mindennapjait, az ott élők nehéz sorsát.

Egy helytörténeti munka, A Középtiszai Állami Gazdaság történetéből készítése közben ismét a Kormó-pusztai tábor történetével találkoztam. A Tiszagyenda-kormó-pusztai kényszermunkatábor Tiszagyenda, Kunhegyes és Tiszabő községek között helyezkedett el. A Gara-halmi Állami Gazdaság részeként működő tábor az állami gazdaság központjától 3,5 km-re dél-keletre, annak névadójától, Gara-halomtól 3,5 km-re keletre volt.

A kormó-pusztai épületek a második világháború előtt a kunhegyesi református gyülekezet, a háború után az állam tulajdonai voltak. A kormói síkon a parcellás rizsföldek kialakítása és az ezek vízellátását biztosítani hivatott tiszabői vízátemelő és öntözőcsatorna-rendszer megépítése után, 1950 kora nyarán alakítottak ki kényszermunkatábort. A tábort szinte körülölelték az alacsonyabban fekvő Gara-halmi rizsföldek.

Rajtaütésszerűen az 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjszakán Bács-Kiskun megyéből a Baja környéki határsávból: Hercegszántó, Bácsszentgyörgy, Dávod, Csátalja, Gara, Nagybaracska, Katymár, Madaras, Bácsborsód, Kunbaja, Csikéria, Kelebia, Tompa, Kisszállás, Mélykút, Mátételke, Bácsalmás, Bácsbokod, Vaskút településekről 271 főt (81 családot) telepítettek a kormópusztai tábor területére.

A tábor lakóinak nemzetisége:
–     magyar 151 fő,
–     német 60 fő,
–     bunyevác 60 fő.

 telepítések

A családfők 70 százalékban gazdálkodó parasztok, 20 százalékban falusi kereskedők és kocsmárosok (föld- és kupec kulákok) voltak. A „reakciósokat” két volt katonatiszt és négy egykori csendőr képviselte. A családok száma a szabadulásig nem változott.

A Tiszagyenda-kormói táborban elhaltak (1 fő a karcagi kórházban):
Ingrund János                  90 évesen                    1950 júliusában
Petres Józsefné                42 évesen                    1950 augusztusában
Batinkó Lőrinc                 53 évesen        1951. március 16. (Karcag)
Ódor Jánosné                   76 évesen                    1951. március 31.
Hanák Imréné                  58 évesen                    1951. április 1.
Kardos Lajosné                54 évesen                    1951 júniusában
Szloboda Imréné              54 évesen                    1953. április 5.

Kardos Lajosnét Kunhegyesen temették el, a többi elhunyt pedig a tiszagyendai temetőben nyugszik. A tábor egykori lakóinak névsora ismert.

Vöő Imre Kormói Krónika írása

Vöő Imre: Kormói krónika c. írásának 14. oldala

Tiszaszetimre – 9. sz. Erzsébet tanya (1950-53)

 169 család (497 fő) szenvedett itt kényszermunkán.

A kitelepített családok névsora a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete honlapján olvasható.

kep3

kep4

lászlómajor kényermunkatábor

278 fő került ide kitelepítésre

A kitelepített családok névsora a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete honlapján olvasható.

A kitelepítésekre emlékezve Kunhegyesen  2011-ben – „Út a semmibe” 

Filmvetítés volt Kunhegyesen a középiskolás tanulóink részére az Ilosvai Varga István Művelődési Központban 2011. május 12-én.

Jelen volt Eötvös Péter, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke.

A helyi középiskola igazgatója köszöntötte a vendégeket, majd néhány szóban felelevenítette az eseményeket, a tényeket, tájékoztatott a megtekintendő filmről. Sok korosztályt érdekel ez a téma: a felnőtteket azért, mert az ő életüket érintették az események, a tanulók számára pedig azért fontos, hogy megértsék, mi történt akkor.

A tájékoztatás után az „Út a semmibe” címmel a hortobágyi kitelepítő táborokról készült dokumentumfilmet tekintették meg. A film szemtanúk, kitelepítettek emlékei alapján készült. Bemutatja, hogy milyen brutális, embertelen körülmények között kerültek a táborokba gyerekek, idősek, családok. Láthatjuk az 1950-es évek elején történt kitelepítésekhez vezető utat, majd a volt kényszermunkások, a túlélők visszaemlékezésein keresztül megismerhetjük a kitelepítések történetét. Hiteles és megdöbbentő képsorai segítik a történelmi ismeretek bővítését.

kep5

A filmben bemutatott téma kutatója Eötvös Péter.
A film rendezője Aradi-Beöthy Péter.
A Kommunista Áldozatok Emléknapján, 2011. február 25-én mutatták be először.

A film alapján megismerkedhettek a nem is oly távoli közös nemzeti múltunknak egy olyan fejezetével, amelyről eddig többet hallgattak, mint beszéltek.

Fontos minden magyar ember számára, hogy ezekről az eseményekről objektív képet tudjon kialakítani.

Dr. Sólyom László köztársasági elnök Ebesen (2007) elmondott beszédéből:
„A táborokról alig tudott az ország népe. Akiket innen 1953-ban elbocsátottak, őket a parancs és a félelem némaságra kárhoztatta. És aki visszatér, nem ismer rá egykori szenvedései színhelyére. Eltűntek a rizsföldek, a gyapotföldek, nincsenek meg az épületek. Talán a természet is visszaveszi jogait a Hortobágyon. Ám hasonlóképpen süllyed el és alakul át a múlt az emlékezetben is. S ha ez igaz az egyes emberek emlékeire, még inkább igaz a nemzet tudására saját történelméről. Ahogy lazult a hallgatás kényszere, kikerültek a sors-elbeszélések, a kényszermunkára hurcolás, és a telepesek életének történetei a legszűkebb családi körből… Nem feledkezhetünk meg a külső társadalom, a „szabadok” szolidaritásáról, amelyről oly sok emlékezésben szó van. És azokról sem, akik a szabadulás után, 1953-ban befogadták a minden vagyonuktól megfosztott egykori telepeseket, akik nem térhettek vissza otthonaikba, nem mehettek vissza a határsávba és a nagyvárosokba sem. Így az innen szabadultaknak – minden rokoni vagy baráti segítség mellett is – újra kellett kezdeni az életüket – másként fogalmazva: kettétört az életük. És a múlt rendszerben egész végig viselték a hátrányos következményeket.”

A filmvetítés után beszélgetésre került sor. Eötvös Péter és a jelen lévő szemtanú dr. Kenyeres Imre (gyerekként élte át a kitelepítést) mondta el gondolatait, válaszolt a feltett kérdésekre.

Felhasznált irodalom:
–      60 év: A Hortobágyi kényszermunkatáborok áldozatainak emlékére 1950-2010. Kiadja a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete.
–      Csőke Sándor: Emlékirat a tiszagyenda-kormópusztai kényszermunkatáborról: történetek és dokumentumok. – Tatabánya, 2009.
–      Csurgó Bernadett: „Kiszakítottak”: Az 1953. január 6-i kunmadarasi kitelepítés története és előzményei. 2003. (Forrás: Internet)
–      Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete (www.telepesek.hu)
–      Molnár László: Hazatér(het)tek?. In. Zalai Múzeum 2008. 287-298. old. Forrás: Internet
–  Saád József szociológus: Telepessors (Gondolat Kiadó, 2005. 371 oldal) A szerző a kormópusztai tábor gyerek-kitelepítettje volt, ötéves korától nyolc és fél éves koráig élt kényszerlakhelyen. A kitelepítettek történetét kutatja. A hortobágyi és nagykunsági zárt táborrendszerről szól, tulajdonképpen ennek a történelmi feltárása, dokumentálása, bemutatása.
–      Sólyom László Ebesen elmondott beszéde (2007). Internet
–      Vöő Imre: Kormói krónika: Adatok a kormópusztai internáltak életéről 1950-1953. Forrás: Internet. www.arnolfini.hu

Víg Márta
helytörténész, középiskolai könyvtáros