KezdőlapKunhegyesA KUNHEGYESI DISZNÓTOROKRÓL

 

Víg Márta: A kunhegyesi disznótorokról
(orsz. I. helyezett néprajzi dolgozat – 2006 – részlete) 

 

 
Kép származása ismeretlen -internet-
Kép származása ismeretlen -internet-
 

1. Bevezetés

A régi téli disznóölésnek és az azt követő tornak igen gazdag szokásanyaga van, mely gazdasági okokra vezethető vissza: a hús- és a zsírellátás korábban a falusi háztartásban elsősorban a disznóhízlalástól függött.
A téli étkezésnek az egyik alapja a disznóhús volt. A húsos ételek általában vasár- és ünnepnapokon kerültek az asztalra többnyire káposztával. Hétköznapokon a bablevesbe is kerülhetett. Az, hogy milyen gyakran nyúlhattak a disznó nyers vagy füstölt húsához attól függött, hogy hány disznót vágtak. A szegényebbek általában csak karácsonyra tudtak egyet vágni. Az, aki nem tudott farsangra is vágni, annak tavaszra és nyárra nemigen maradt belőle. A sonkát és a szalonnát is a keményebb mezei munkához igyekeztek tartogatni.
Manapság az évnek minden szakaszában, napján és napszakában vágnak, vághatnak az emberek disznót, hiszen a hús tartósítása a fagyasztók révén hosszú időre megoldható, s nem kell füstölni, ha valaki nem szereti a tartósításnak ezt a módját. Tisztán sertészsírt pedig még a falusi ember sem használ napjainkban a főzéshez. Persze azért akadnak olyan ételféleségek, amelyeknek elkészítéséhez, a finom ízhatás eléréséhez a mai napig is csak sertészsírt (sertéshájat) vagy sertéshúst használnak.
Igaz, hogy a korszerű étkezéshez a mai táplálkozástudomány nem javasolja a sertéshús nagymértékű fogyasztását, azért a falusi ember továbbra is hizlal sertést saját háztartása részére vagy leadásra. Bár ez utóbbi forma egyre jobban nem jövedelmező, pedig jó lenne a munkanélküliséggel küszködő térségekben élők számára, ha ez az ágazat nem sorvadna el, nehéz munkával megkeresett, egyetlen munkalehetőségüket, anyagi biztonságukat nem veszítenék el az emberek.
A régmúlt időkben, mint már említettem, csak télen volt ideje a disznótornak és a lakodalomnak. Egy tréfás debreceni mondás szerint azért, mert „ilyenkor nem romlik el a hús és nem savanyodik meg a menyasszony.” Persze tudjuk, hogy más oka is volt: a parasztember tavasztól kora őszig látástól vakulásig dolgozott, szántott, vetett, kapált stb. hogy betakaríthassa az egész évre való élelmet. Ebben az időszakban még arra sem igen volt ideje, hogy a szomszédokkal beszélgessen, pláne nem volt ideje szórakozásra.
A család részére szinte minden falusi udvarban hizlaltak annak téli élelemmel, hússal való ellátására egy-két malacot az 1950-60-as években. Konyhai hulladékon, moslékon, a külső kerti földön termett kukoricán és tökön, cukorrépán meghíztak az állatok. Mire levágásra kerültek 120-200-250 kg között volt a súlyuk a mangalicáknak, yorksiri hízóknak.
Az első disznóölő napnak november 30., András napja számított, a legkésőbbi pedig disznóölő Tamás napja, azaz december 21. Ettől persze lehettek és voltak is eltérések. Év elején pedig farsang időszakában kerítettek rá sort. A mi családunkban Juliannakor és Zsuzsannakor, mert a nagynéni ill. sógornő ekkor ünnepelte névnapját.

2. Gyermek- és felnőttkorom disznótorairól

A disznóölés és a rákövetkező disznótor a téli hónapok nagyon várt és jelentős eseménye volt még az 1960-as évek emberének is. Karácsony tájékán igen megszaporodott a számuk. (A családban lévő István és János nevűeket is ekkor köszöntöttük. Anyai nagyapám István volt, így az ő névnapját is ünnepeltük, az egész napos koccintgatások az ő egészségére is történtek.)
2.1. Az előkészületekről
Ezt az eseményt, a disznóölést és disznótort a háziak részéről némi előkészületek megelőzték. Még az ősz folyamán hordóban (dézsában) megsavanyították nagyszüleim a fejes- és apróra gyalult káposztát, hogy beérjen, és jó legyen a disznóvágásra. Megvásárolták a fűszereket (só, bors, paprika, köménymag, majoránna) és az egyéb hozzávalókat (rizs) a boltban. Az asszonyok és lányok esténként csigát csináltak a majdani disznótori finom orjaleveshez. A hurkába való rizst is megválogatta a muharmagtól, sérült szemektől a család (a gyerekek is besegítettek ebbe) esténként. Én nagyon szerettem ezeket az estéket, mert nagyszüleim és szüleim sokat meséltek a régebbi időkről, s gyorsan telt így az idő a 3-5 kg rizs megválogatása közben. A háziak megtisztították előre a fokhagymát és a vöröshagymát is. Előkészítették (ha nem volt, akkor kölcsönkérték) a nagyobb edényeket: vajlingokat, üstöt, bödönöket, dézsákat, sózó teknőket és a hentelő asztalt. Ha nálunk volt az évi első disznótor, akkor ezeket az eszközöket a padlásról kellett lehozni, és forró vízzel elmosogatni. A férfiak fát vágtak, tüzelőt készítettek elő nagyobb mennyiségben, mert az üstök alatt fával tüzeltek, s a perzselőbe is fa (vékonyra hasogatott száraz akácfa) kellett a tűzhöz. Ezen kívül vizet hordtak kannával a kútról az üstökbe, hiszen ebből is sokkal többre volt szükség ilyenkor. Előkerültek a szekrények, sifonok mélyéről a tiszta konyharuhák, fehér, henteskötények.

2.2 A disznóölés

A disznóölés korán kezdődött reggel (legtöbbször szombati napon) 5-6 óra között, már jött a „böllér”, azaz a disznóölő koma vagy sógor. Általában a mi családunkban a legidősebb sógornak jutott ez a tisztség. A saját disznóját senki sem vágta le szívesen. Általános köszönés volt ilyenkor a: „Pálinkás jó reggelt!” –forma. A házigazda házilag főzetett (saját vagy háztól vásárolt) pálinkával kínálta meg a segédkező férfiakat. A vért egy nagyobb edényben felfogták (néha az edény tartását fiú gyerekre bízták, aki már érdeklődött a felnőtt férfiak dolga iránt).
A perzselés szalmával vagy perzselővel történt. Édesapám készítette az 1960-as években perzselőnket és kölcsönöztük idegeneknek is – ismerősöktől kóstolót kaptunk érte. (A hengerestestű szerkezethez kívül ventilátor volt csatlakoztatva, ami tolóra volt állítva, hogy a lángot kifelé irányítsa. A ventilátorhoz a kézihajtó ékszíjjal vagy spirállal csatlakozott. A perzselőbe a tetején található ajtón keresztül tették a tüzelőanyagot, a száraz akácfát, belsejében az égő fa hátracsúszását beépített fémpálcák előzték meg. A masinát vászon gurtnival akasztották a vállra.)
A perzselés ügyességet kívánt a perzselőtől és a vakaróktól egyaránt, vigyázni kellett nehogy kirepedjen az állat bőre. A rokonok közt ezeknek a műveleteknek is megvolt a mestere, mindig, minden disznótorban ők végezték ezt a munkát. Mikor több sorral megperzselték és késsel, (vakaróval) megkaparták és szép tisztára mosták a disznó bőrét, általában ekkorára az asszonyok (háziasszony, szomszédasszony, közeli rokon) már elkészítették a reggelit, a hagymás sült vért (a levágott sertés vérét) vagy pecsenyét is sütöttek még, ha többen voltak. Mi, gyerekek pedig ezen idő alatt összeszedtük a disznókörmöket, hogy az építendő hóembernek szép kabátgomjai legyenek.
A reggelihez általában boros teát, vagy forralt bort fogyasztottak a férfiak és nők is, sőt még mi, gyerekek is ihattunk módjával belőle. Csípősségét is derekasan elviseltük, örültünk a felnőttes itókának.
Ezután ki-ki végezte a maga fontos feladatát. Az udvaron még „egészben” várakozó disznót gyerekek vigyázták a reggeli ideje alatt.
A böllér a háziasszony és házigazda kívánságának megfelelően szedte szét a húst, megvették a karikapecsenyét, vállpecsenyét és a sonkákat. A disznót vagy hátáról, vagy hasáról kettéhasították. Ha hátáról hasították szét, akkor azt mondták karajra bontottak, ekkor több rántani való hús lett, s kevesebb a kolbászba való. Ha hasáról bontottak, akkor hosszúpecsenyét kaptak többet. Ezután következett a kettéhasított állat bevitele az X-lábú hentelő asztalra, és további feldarabolása: hurkába való, sajtba való, kolbászba való, zsírnak való, szalonna, kocsonyának való stb. A kolbásznak való húst közepes lyukú kézi darálóval ledarálták.
A házigazda egyik fő foglalatossága volt munka közben a segítők borral való szíves kínálgatása amellett, hogy hol itt, hol ott segített.
Az asszonyok egy másik helyiségben késsel kaparták a vastagbelet (előtte a bél tartalmát kiürítették, meleg vízzel kimosták, és fakanállal kifordították a belet) a hurkának, mosták, meghúzták (hártyavékonyságúra) és sós-ecetes vízben áztatták. Apai nagyanyám volt ennek a tevékenységnek a mestere, az ő irányításával történt családunkban e feladatnak az elvégzése. Gyönyörű átlátszó fehér színe lett, mire elkészült. Meghúzták a gömböcöt (gyomor) is (sóval), és ebbe töltötték majd a sajtba való finomságokat. (Apai nagyanyám kisgömböcöt is töltött (vakbél) kásás hurkatöltelékkel, mellyel később savanyú gömböclevest főzött.)
A vékonybél meghúzását, megtisztítását nálunk általában férfi, legtöbbször anyai nagyapám végezte. Mivel ő is külön helyiségbe vonult tevékenységével, általában oda, ahol mi gyerekek, unokatestvérek tartózkodtunk, sikerült lány létemre elsajátítanom, ellesnem a művészetét ennek a tevékenységnek. (Felnőve sok családi disznótorban hárult rám ez a feladat még a 90-es években is. Bár vásároltak belet, de ez ugye általában nem lett elég. A saját bél felhasználásához sok helyen ragaszkodtak később is. Azt tartották, hogy sokkal jobb ízű a disznó saját belébe töltött kolbász.)
Délig általában elkészültek a húsok szortírozásával, megfőzték a hurkába és a sajtba valót: fej, szív, nyelv, tüdő, vese, csukapecsenye, máj. Aki szerette a főtt húst, a fület (sózva) és főtt májat, ilyenkor belakmározhatott. (A mai napig számban érzem az abalében főtt pofahús mennyei ízét!) Közben persze a házigazda itallal kínálgatta dolgozó vendégeit.
Ebédre a háziasszony orjalevest főzött csigával. A főtt húshoz frissen reszelt, ecetes tormát vagy meggyszószt fogyasztottak. (A falusi kertek legtöbbjében megtermett a torma. Sok „sírós” háziasszonyt láttam reszelése közben). A második fogás általában frissen sült pecsenye volt, melyet kemencében vagy sparheltben sütöttek. Saját készítésű savanyúságot, uborkát, csalamádét tálaltak fel hozzá. Köretnek általában tepsiben, a pecsenye mellett sült krumpli volt. Az étkezéshez házibort ittak.
Ebéd utánra maradt a hurka, a kolbász és a sajt betöltése, a szalonna és a füstölésre váró húsok besózása, valamint a zsír kisütése. Az egyik férfi hajtotta a darálót, a másik férfi pedig adagolta a kigombócozott kolbászhúst és vigyázta a bélbe töltött kolbász keménységét és hosszúságát. (megszurkálták tűvel vagy villaheggyel, hogy ne maradjon benne levegő)
A tüdős hurkába előre, üstben kiabált rizst tettek. Az abálás valamelyik hozzáértő asszony feladata volt. Nálunk édesanyám végezte. A rizsnek nem volt szabad lágynak lenni, pergősnek kellett maradnia, mert még az abáláskor is puhult. Borssal, sóval, pirospaprikával esetleg majoránnával ízesítették. Teknőben a masszát összekeverték, megízlelték, s ha a gazdasszony jóváhagyta a fűszerezés mértékét, akkor a darálón keresztül fém hurkatöltő segítségével a bélbe töltötték. Volt, ahol májas- vagy véreshurkát is készítettek. A májas hurkát általában nálunk gombócban hagyták, nem töltötték bélbe. (A véres hurkába darált köménymagot is tettek. Ennek a hurkafélének a végeit el kellett kötni, mert nyers vér volt benne és abáláskor kifolyt volna.) A hurka abálása következett kinn ezután az eresz alatt lévő üstben. Ez is asszonyok feladata volt. Általában nyújtótáblákra helyezték kihűlni abálás után. A házigazda és háziasszony feladata volt a kóstolás, ők hagyták jóvá a fűszerezést. A kolbász legfőbb fűszere a só, bors, pirospaprika (enyhén csípős) és fokhagyma volt. Betöltésével egy időben, mely a disznó saját vékonybelébe történt, nálunk általában egy idősebb férfi (édesapám, olykor anyai nagymamám) az üstben felkészített zsírnak való kisütéséhez kezdett hozzá a ház eresze alatt. Időnként nagyon ritkán és óvatosan megkavarta a zsírnak valót, nehogy lesüljön és ügyelt az alatta lévő tűzre. Csak kisülés után sózták a tepertőt, nehogy lelágyuljon. A tepertő morzsalékos részét sem öntötték ki. Eltették, s később, napok múlva ledarálva tepertős pogácsát, lekváros papucsot készítettek belőle. A zsírt bödönökbe szűrték. (Később, a disznótor után ebbe sütötték le az oldalas és a kolbász egy részét, amit a zsír a levegőtől elszigetelve tartósított egészen nyárig.)
Ez alatt odabent a sajtba valót összevágták (néhol ledarálták) és fűszerezték: só, bors, fokhagyma, enyhén csípős paprika, vigyázva összedolgozták és beletömték kézzel a gömböcbe, majd bevarrták a zsákvarró tűvel. Végül kiabálták és kinyomatni (levegő, zsír) présbe tették.
A gyerekek ez idő alatt általában játszottak a meleg szobában, kártyáztak, társasjátékoztak, vagy kinn szánkóztak, hóembert építettek szükség esetén vizet hoztak a kútról, ezért vagy azért átszaladtak a szomszédba, vagy a délig nyitva tartó boltba.
Estére rend és tisztaság volt, feltakarították a sok zsiradékot, elmosták a nagy edényeket. A nem tiszta zsírnak való zsiradék egy részét azonban eltették, még az abaléről is leszedték szűrővel, és később szappanfőzéshez felhasználták. (Ez a későbbi tevékenység asszonyi munka volt. Mindkét nagymamám értett a háziszappan készítéséhez.)
Közben persze az asszonyok az est fénypontjára, a vacsorára készültek.
 

2.3 A disznótor

Vacsorára, kb. este 7 órára olyan vendégek is érkeztek, jó barátok, rokonok, szomszédok, akik a napi munkában nem vettek részt.
Felénk vacsorára nem fogyasztottak ezeknek a vendégeknek a kedvéért sem levest. Sült kolbász és hurka, disznótoros káposzta, többféle hájas sütemény (diós, almás, túrós, meggyes, lekváros) volt a vacsora. (Anyai nagyanyám és édesanyám is mestere volt a hájas tészta készítésének. A friss hájat ecetes hidegvízben alaposan megmosták, és a hártyát lehúzták róla. Ezután ledarálták vagy elkaparták a hájat. Kelt tésztát készítettek 3 dkg élesztővel, majd háromszor elnyújtották a tésztát, és mind a három alkalommal megkenték hájjal és összehajtogatták a kinyújtott tésztát. Dióval vagy lekvárral ízesítették, töltötték legtöbbször.
Apai nagymamám specialitása a kürtőskalács volt. Sok munkája mellett nem mulasztotta el, hogy készítsen erre az alkalomra, hiszen tudta, hogy unokái nagyon szeretik a csutkaízikre tekert, kemencében sütött, cukrozott süteményt. Náluk mindig finom, parázs, szintén kemencében sült sülttököt is ehettünk és házilag készített kenyeret. A gyerekeknek külön „kis bucit” készített.)
Az étkezés általában hosszúra nyúlt, közben beszélgettek, tréfálkoztak. A vacsorához házi bort fogyasztottak. A gyerekek is részt vehettek a felnőttekkel a vacsorán és akármeddig fenn (ébren) szabad volt maradniuk. Vacsora után vidám hangulatban folytatódott a beszélgetés, tréfás történeteket meséltek, énekeltek. A társaságban mindig volt egy vezéregyéniség, nótafa, aki kezdte a dalokat. Anyai nagyapám megszámlálhatatlan magyar nótát tudott, szép énekhangja ma is a fülemben cseng. Éjfélig, egy-két óráig is eltartott a tor. A gyerekek ekkorra már valamelyik szobában elaludtak legtöbbször. Emlékszem, kemény, hideg, havas telek voltak akkor. Sokszor tettem meg hazáig az utat édesapám vagy nagyapám vállára borulva, s az igazak álmát aludva, ha nem nálunk volt a disznótor, hanem a településünk másik felén lakó rokonnál.
A vendégek általában egyszerre szedelőzködtek és indultak haza a csillagfényes, csikorgó téli éjszakában. A háziasszony süteményt, esetleg a vacsorából megmaradt sült hurkát és kolbászt csomagolt részükre másnap reggelire. Ekkorra nagyjából megbeszélték, összeegyeztették, hogy kinél mikor lesz a következő ilyen disznótoros alkalom, s a rákövetkezők. Néha 8-10 disznótor is jutott egy férfira egy télen. Az egész család nem volt mindenhova hivatalos, de a férfi vagy női segítségért kóstolót kaptak. Általában a disznótor másnapján került sor a kóstolók elszállítására, amit a gyerekek vagy a házigazda végzett. A kóstolóban volt: hurka, kolbász, tepertő, káposztáshús, orja, pecsenye.
2.4 Utólagos munkálatok
A háziak részére azonban még nem ért végett a teendő, ugyanis a füstölni való hússal, kolbásszal és szalonnával kb. egy hétig még foglalkozni kellett. Első napi sózáskor még nem tették ki a hidegre a húst és szalonnát. A sózástól levet eresztett és a következőkben azzal a sós lével locsolgatták.
Aztán ha volt otthon füstölő, egy hozzáértő férfi vagy a házigazda végezte el ezt a munkát. Ha nem volt füstölő, akkor valamelyik ismerősnél került rá sor. A füstöléshez morzsolt csutkát, fűrészport használtak. A kolbászt a disznóvágás után két nap múlva, a húsokat általában 8-10 nap múlva füstölték. A kolbászoknak egyenletes, gyenge füstölés volt jó. A sonkát hideg füstön tartották, mert az így jobban átjárta. A disznósajtot is megfüstölték. Aztán a felfüstölt disznóságok a padlásra kerültek kiaggatásra. Tavaszig szépen elfogyogatott minden, babbal, borsóval stb. Legtovább a szalonna tartott és húsvétig a sonka. De ez már egy másik esemény…3. Visszaemlékezések disznótori alkalmakra
Korábbi, 1930-as évekbeli kunhegyesi tanyai disznótorról egy visszaemlékező írást és egy verset is sikerült találnom. Eltérő úton kerültek hozzám az írások, melyeknek külön érdekessége, hogy testvérek írták egymástól függetlenül, néhány évtizednyi eltéréssel. Az általam átélt és ismertetett disznótoros eseményekhez képest néhány eltérés található a körülményekben és a szokásokban is. Tehát igaz a mondás: ahány ház, annyi szokás.
 
3.1 Kovács Lajos: Egy disznótor régen
Már az előtte való napon készültünk rá. Igaz, hogy mi hetekkel előtte számolgattuk – mint a gyerekek, hogy hányat alszunk még addig.
Anyám a kását kifakadoztatta, és vacsorára, mire a vendégek megérkeztek, kappanokat vágott és foszlós bélű hófehér kalácsot sütött.
Apám összeszedte a késeket, a kisbaltát és megköszörül tette.
Kilenc kilométerre volt a tanya, ahol laktunk. Előtte való este kihozta apám a vendégeket.
Fehér nagyapám, nagyanyám, a három legényfiúk, Szoboszlai bátyám, a felesége, és a két kislányuk voltak a vendégek. Vacsora után szalmát terítettünk a tanyaház földjére, és azon aludtak a vendégek. Mindenkinek nem jutott ágy, mi is tizenegyen voltunk, a vendégek pedig kilencen.De be volt fűtve a búboskemence, olyan meleg volt, hogy nem kellett takaró. Reggel korán keltünk.
Anyám disznótorkor mindig krumplispogácsát sütött. Ki tudja mikor kelt fel, de mire ébredtünk, ott gőzölgött mindig az asztalon. És hogy milyen finom volt, azt nem lehet se leírni, se elmondani. Meg is maradt a szokása az egész családba. Máig is mindnyájunknál pogácsa sül reggelire, Reggeli után leölték a. hízókat, mindig kettőt vágtunk. Fellobogott a szalma tüze, furcsa árnyakat vetve a tanya falára. Még abban az időben szalmával perzseltünk. Nekünk gyerekeknek az volt a dolgunk, hogy kis tüzet raktunk. Ebbe tüzesítették a perzselő villát. Perzselés után hófehérre mosták a hízót, és úgy bontották fel. Mire bevitték, készen volt a tejeskávé, és esztendőben egyszer puha kalácsot aprítottunk bele.Most aztán már mindenkinek volt dolga. Az asszonyok a belet kaparták, amibe a hurkát töltik majd. Az emberek megszedték a szalonnát és a húst, bárddal összevágták a kolbászba valót, Nem volt még húsdaráló.
Sok volna mindent elsorolni, volt munka bőven. Délre megfőtt az orjaleves csigatésztával, utána tormamártás, karikapecsenye, és savanyú uborka, Öreg este lett, mire minden el volt végezve. De még hátra volt a vacsora. Az első fogás káposztás hús volt, utána hurka tüdős, véres és májas töltelékkel, és a piros bort is behozták a mázos kancsókban az asztalra. A hájas pogácsa bizony már nem nagyon volt kapós, el volt már telve mindenki. Vacsora után az asszonyok elbeszélgettek. Az emberek pedig csendesen iszogattak.
Egyszer csak szép halkan nótába fogott apám, „Kint a pusztán szántok vetek”. Ez volt a nótája.

A többiek is átvették. Nagyapám elővette a klarinétját, és gyönyörűen fújta, hozzá..
Jöttek egymás után a gyönyörű nóták, és fogyott a piros bor, ahogy fogyott, úgy emelkedett a jó kedv. Én, mint gyermek, közéjük ültem, a világért el nem aludtam volna. Aztán apám elővette a citerát, és friss csárdásba kezdett, Hajnalig daloltak, táncoltak, míg ki nem virradt.

3.2 Egy vers a disznótorról
V. Kovács Erzsébet: Egy disznótorunk
Tanyán laktunk, s apám, anyám
Előző nap már hazament,
Hogy bevásárolják, ami
A hízókhoz kellett.

Nekünk lányoknak idekint
Özön volt a dolgunk,
Forró víz alá tüzeltem,
Kappanokat vágtunk.

Edényeket tisztára súrolni,
Kicsit takarítani is.
Estére rend volt s tisztaság,
Jöttek apámék is.

Még most is visszaemlékszem
Erre a vacsorára,
Bablevest ettünk, s nekünk gyerekeknek
Nagyon jól esett most, a disznótort várva.

Mi lepihentünk a vacsora után,
Anyáméknak még dolguk akadt,
Még ma este forró vízben,
A sok kása mind kifakad.

Hűvös, csepergős reggelre virradtunk
Fázva érkeztek ki a vendégek,
De kész volt már a jó meleg kávé,
Felmelegítette őket.

Alig nyelik el az utolsó falatot,
Ugranak fel a hentesek
Már megszúrták, szaladva visz anyám,
Egy csuprot a vérének.

Lobogó tűz mellett sürögnek-forognak,
Tüzesedik a perzselő villa,
Rakjuk a kistüzet, hadd legyen jó tüzes,
Fülét, körmét a hentes ezzel tisztítja.

Mikor megperzselik, szépen megtisztítják,
Levágják lábait, aztán tálat kérnek,
Szalad Bandi, már hozza is
A karikapecsenyének.

Kihasítják hátát, kiveszik az orját,
Anyám vágat fel belőle,
Van elég hús a levesbe,
De jobb ízű tőle.

Odabent vagdalják már a hízókat,
A férfiak munkájukkal már kész lesznek,
Kolbásztöltés híja, de megfőtt az ebéd,
Az asszonyok asztalt terítenek.

Jól elfáradtak odakint az esőben
Munka után jól esik az ebéd
Mártás után behozták a
Jóízű pecsenyét.

Lámpát gyújtottak a férfiak már régen,
Megtöltötték a kolbászt,
Ha megvakarták az asszonyok,
Töltsék meg is a hurkát.
De nem késnek, mert a lányok,
Már a hurka végét varrják,
Anyám hájas pogácsát gyúr,
Aztán a hurkát abálják.

Elvégeztek, most már csak a kemencének
Van nehéz nagy dolga,
Benne sül meg sisteregve
A jóízű hurka.

Körül ültük a nagy asztalt
Káposztáshúst, hurkát, kolbászt ettünk,
Pogácsával, tanyázással végeztük be,
S hogy elmentek a vendégek, mi is lepihentünk.

(Kunhegyes, 1939. április 5.)

4. Életmódkutatás Kunhegyesen

A Szolnok Megyei Honismereti Diáktábort 1987. július 24 – augusztus 2. között Kunhegyesen rendezte meg a Megyei Múzeumi Igazgatóság. Ebben a táborban vett részt Soós Éva, aki életmódkutatással foglalkozott. Idős kunhegyesi emberekkel folytatott beszélgetéseiből idézek, melyek témámhoz kapcsolódnak: „A tél legnagyobb eseménye volt a disznótor. Hízót szinte minden család vágott. Ehhez már előtte való napokban gondosan hozzákészültek.
Özv. Monoki Károlyné Fábián Eszter (1909) a következőket beszéli erről: „Karácsonyra vagy újévre vágtak mindig hízót. Hajnalban a férfiak fogták le és a legügyesebb ölte meg. Utána perzselték. Közben a konyhában az asszonyok a vérét megabálták, hagymás zsírban megsütötték és abból lett a reggeli. A húst a férfiak dolgozták fel, a belet az asszonyok kaparták meg. A szalonnát besózták, a zsírnak való kövért felaprították. A kolbászt, hurkát megtöltötték. Este lett mire végeztek. Utána alaposan megvacsoráztak – és így ért véget a disznótor. Kóstolót kaptak azok, akik részt vettek a munkákban.”
Sok helyen a disznóvágást valamilyen ünnephez kötötték. Özv. Nagy Lajosné Varga Terézia (1917) elmondta, hogy a családja karácsonykor vágott legtöbbször hízót. Győri Jenőné (1899) szülei az édesapja névnapján tartották a disznótort. Így beszélte el: „Az Imre napot megünnepeltük, mert édesapám Imre volt. Akkor hízót vágtunk, összegyűlt a család, rokonság, ismerősök, barátok, jókedvűen folyt a névnapozás. Cigányok is jöttek, muzsikáltak a névnapozóknak. A vacsora töltött káposzta, hurka, kolbász és hájas tészta volt. Jól elmúlt éjfél, mikor vége lett egy-egy névnapnak!…Rózsa Lukácsnétól a következőket tudtuk meg: „Évente két hízót vágtunk. Karácsonykor bukszust díszítettek fel, az alatt ünnepeltek, nem fenyő alatt, Egy egyik hízót akkor vágták le – a másikat vagy előbb, vagy később. Ez attól függött, hogy hogyan híztak. Bagi András (1902) így emlékezik: …A karácsony nagyon szent ünnep volt… Olyankor az asztal is gazdagon volt terítve! Már az előző napokban készültünk rá. Gyakran vágtunk előtte hízót, de nem közvetlenül előtte való napon, hanem 3-4 nappal előbb. Így rendet tudtunk akkorra teremteni a ház körül, mire elérkezett az ünnep…”

Összefoglalás

A mai disznóölések és disznótorok– ha vannak egyáltalán ez utóbbiak, hiszen félsertést, egész sertést kapni a hentesnél – sajnos nem őrzik a régi hagyományokat, családi és közösségi vonásokat. A megvásárolt húst szétdarabolás után a szűk család egykettőre igyekszik a hűtőben, praktikus csomagokban szétszortírozva tárolni.
Állandó időhiányban szenvedünk, sem az egész napos közös tevés-vevésre, sem a vendégeskedésre nincs időnk és hangulatunk sem, s a megfelelő eszközök, tárgyak is hiányoznak hozzá.
A falusi társadalmi-gazdasági élet és táplálkozási, étkezési szokásaink is jelentősen átalakultak, aminek hatására téli népszokásaink szegényebbé váltak.
Mégis fontos, hogy megőrizzük ezeket az élményeinket, emlékeinket és átadjuk az utánunk következő nemzedéknek, hogy ne vesszen el, valami megőrződjön hangulatából, szokásvilágából, s ne hulljon ki az idők rostáján. Kunhegyesen ez utóbbira van példa, a nyugdíjas klub és a falusi turizmus keretén belül kívánságra, programként ajánlanak falusi disznótor „megrendezését” lehetőségként.